·f·i· csoport

Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő

10. Hulladékfeldolgozás

– Uram, ismét…
– Elvesztettünk egy újabbat, igaz?
D nagyon közel állt ahhoz, hogy megadja magát az állandó problémáknak.
– Tulajdonképpen kettőt. Esélyük sem volt odakint, túl forró az ég.
Ezt D is tudta. Csakhogy ez lett volna a leggyorsabb mód arra, hogy az erősítés elérje Shephardot. Most viszont újabb nyolc ember lett MIA, sőt, majdnem biztosan KIA.
– Állítsa le az ötöstől tízesig terjedő csoportokat. Szóljon a főhadiszállásnak, hogy felszíni támogatásra van szükségünk, ASAP.
– Vettem, uram – hallatszott a válasz, mire D megint egyszer leült, és várakozásba merült.

A szűk folyosó hamarosan egy ráccsal fedett, mély aknában végződött, amely rács nagyobbik nyílásához egy létrát rögzítettek. A létra valahová lefelé vezetett, de hogy hová, azt nem láthatták. Az akna elég mély volt ahhoz, hogy lépteik és mozgásuk zaja hangosan visszhangozzék, lehetetlenné téve, hogy bármit is meghalljanak, ami az aknán kívül történik.
Mindenesetre itt esetleg biztonságban lesznek, így egyesével elkezdtek leereszkedni a létrán. A HEV-k minden létrafokon éles zajt csapó csizmáinak hangjától, és az ugyanazon létrafokokról a kezére tapadt vastag portól Klingsmann professzort kirázta a hideg. Ő tudta, hová vezet a létra, azt viszont nem, milyen veszélyek leselkednek rájuk odalent.
– Hová vezet ez az akna? – kérdezte Gordon.
– A rakétasilók földszintjére, és a hűtőanyaghulladék-újrahasznosító üzemhez.
– Van ott felszíni kijárat? – érdeklődött Gina.
– Kellene lennie. Igazság szerint még sosem jártam az üzemben, de hallomásból tudom, nagyjából félúton van a határzóna, és a Cavanaugh-hegy között.
– Jó kiindulási pontnak hangzik.
– Mint bármelyik, ahogy most állunk – jegyezte meg Gina meglehetősen sötét hangulatban, mivel közben azon töprengett, mi tart Shephardnak ilyen sokáig. Gondolatai, mint ahogyan Gordonéi is, gyorsan visszatértek a jelenbe, mikor elérték a létra alját. Az ottani rács ugyanis megadta magát a lábaik alatt.

Az izé egy gyors mozdulattal egy vékony tűt szúrt Shephard agyába, amiből parányi mennyiségű sötét folyadékot engedett ki. Ezután olyasmi történt, amire Adrian nem számított: az elviselhetetlen fájdalom azonnal megszűnt. Zsibbadt érzés váltotta fel, ami épp elég ideig tartott ahhoz, hogy a dög villámgyorsan felkússzon a jobb karjára, és alsó részét összeolvassza azzal.
Hamarosan alkarja és a lény egyetlen, elválaszthatatlan egységet alkottak, ő pedig semmit nem tudott tenni, hogy megakadályozza a folyamatot.
– Kész – mondta egy egyszerű, jellegtelen hang a fejében. De mi az ördög volt ez? És különben is, honnan tudott angolul?
– A részed vagyok. A nyelv nem akadály.
– De miért én?
– Kettő voltál, most már egy vagy. Mi is csak kettő vagyunk, akik egyek lettek.
Shephard, érthető módon, össze volt zavarodva. Bal kezével ösztönösen érintette meg nyaka felső részét, épp a sisak pereme alatt, de sebhelynek semmi nyomát sem találta. Ez után megpróbálta megmozdítani jobb kezét. A rajta levő dolog egy rovarra emlékeztetett, fekete, vastag páncéljával, és külső szájszervével, ami négy, körben elhelyezett, leginkább kicsiny karoknak mondható dologból állt.
Az egész együtt vaskosabb volt, mint alkarja, és ahogy megpróbálta megmozgatni ujjait, a kis „karok” mozogtak helyettük. A fogásuk erősnek tűnt, de ahogy sorra vette ujjait, rájött, a mutatóujja nem mozgatja egyiket sem. Ehelyett attól egy pillanatra kisülések keletkeztek az „ujjak” között, majd egy elektromos töltéscsomó csapódott a szemben levő falba, szinte azonnal téve meg odáig a távolságot.
– Kilenc – mondta a dolog, majd egy pillanattal, és egy elektromos jellegű zümmögéssel később: – Tíz.
Beépített lőszerszámláló, remek.
– BENYOMULNI! BENYOMULNI! – hallatszott ekkor kívülről.
Ideje volt odébbállni, már így is legalább öt percre maradt le Gordon és Gina mögött. Gyorsan bemászott a nyíláson, könnyedén visszahúzta a számítógépet az eredeti helyére, majd bekapcsolt fényerősítővel sietve lefelé indult az aknában.

– Hűűűhaaaa!
Miközben már megint az ismeretlen felé siklottak alá, Gordon és Gina abban reménykedett, a néhány órával korábbihoz hasonló fogadtatásban lesz részük, Klingsmann viszont csak rémülten kiáltozott. Az út egy egész örökkévalóságnak tűnő három másodpercig tartott, és három, egymást követő puffanással végződött.
– Au…!
Klingsmann egyenesen Gordon HEV-jén landolt, de kiáltása inkább reflexszerű volt, mert egyikükön sem esett egy karcolás sem. Klingsmann azért bocsánatot kért, majd mindannyian felálltak, és körülnéztek a kis helyiségben. A nap utolsó sugarai egy vastag rudakból álló rács résein szűrődtek át, amelyeken át az apró tárgyakkal teli szórt sivatagi égbolt látszott. A kilátást csak az a cső zavarta, ami idehozta őket, meg még néhány kisebb másik. A földet borító szemét megnehezítette a mozgást.
*KOPP-BANG!* Szünet. *BANG!*
Gina gyorsan tett egy lépést hátrafelé, így sikerült megkímélnie magát attól, hogy egy üres ládát kapjon a feje búbjára. A láda a földre zuhant, és darabokra tört.
– Hűha, azt hiszem, tudom, hol vagyunk…
Gordon balsejtelme beigazolódott, mikor egy hangos, mechanikus csikordulás zendült a helyiségben.
– Ez a hulladéktömörítő. Valami ötlet? – fejezte be a megkezdett gondolatot, miközben több, a korábbihoz hasonló csikordulás hallatszott, és a falak másodpercről másodpercre közelebb húzódtak egymáshoz.
– Emelj fel – mondta Gina.
– Hogy? – kérdezte Gordon.
– Erőemelő mód. Már használtad is, nem emlékszel?
– Ja, persze.
Gina közelebb húzódott a falhoz, majd Gordon a bokáinál fogva erőlködés nélkül felemelte, a nő pedig kezeivel segítette a felkapaszkodást. A HEV most sem szólt egy szót sem.
– Klingsmann, másszon fel. Gyorsan!
Gordon lassan lépegetett hátrafelé, miközben a falak mostanra már csak alig több mint kétméternyire voltak. A tudós megfogta az immár Gordon vállán álló Gina bokáit, és megpróbált felmászni.
– Nagyon csúszik – állapította meg.
– Gordon, esetleg kikapcsolnád a pajzsot…?
Egy gondolatnyi idővel később Gordon HEV-je védtelenné vált. A falak már csak alig egy méterre voltak egymástól.
– Gyorsan!
Gordon ruhájának megfelelőnek tűnő részein megvetve lábát, Klingsmann kis erőfeszítéssel felmászott a tömörítő széles betonfalára. Odafent épp csak annyi hely volt, hogy bekúszhasson.
A falak már csak félméternyire voltak, mire Gina befejezte a mászást.
– Igyekezz, te tudod, hogy megy ez – szólt le Gordonnak, miközben az megfogta lenyújtott kezét, és meglepve tapasztalta, a magasság, és a rossz szög ellenére milyen könnyen segítette fel Gina a falra. Tíz centiméternyi volt a hely, mikor kihúzta bal lábát a tömörítőből, és felkuporodott a fal tetejére.
– Jöjjenek, erre van a vezérlőhelyiség – mondta a falban levő rés felé kúszó Klingsmann. A résen túl végre volt elég helyük felállni.
– Betörné valaki az ablakot?
Gordon, mivel ő volt közelebb, belőtte az üveget a sörétessel, majd kesztyűs kezével kiszedte a maradványokat, és mindannyian bementek.
– És most merre? – kérdezte Gina.
– Csak egyfelé mehetünk. Indulás – jelentette ki a túlélő.
Gyorsan elhagyták a helyiséget az egyetlen ajtón át, fülüket közben a közelben zúgó gépek hangja ütötte meg.

– Igen, uram, megtaláltuk mindkettőt. A hulladéktömörítőben kötöttek ki, aztán eltűnt a jel.
– Yeeeeh-ha!
– Véssetek be egyet a jó fiúknak!
– Balfácánok!
A teljes osztag kitörő örömmel fogadta a hírt. Mindenki hallott a két izé által lemészárolt bajtársaikról, és tisztában voltak vele, azok előkelő helyet foglaltak el a veszély-listán. Az eufória egy másodpercre még Gandahar tábornokra is átragadt. Bosszú, édes bosszú!
– Nyugalom, fiúk. Lehet belőlük több is, és még ha nem is, van épp elég rosszfiú rajtuk kívül, amikkel törődnünk kell. Úgyhogy gyerünk, rúgjuk seggbe őket, a szentségit! Készüljenek eligazításhoz.
Egy egyhangú „IGENURAM!” után az osztag elindult a főépület felé.

Shephard lefelé viharzott a létrán. Nem úgy tűnt, hogy a katonák akár csak a puszta létezését észrevették volna, és valószínűleg nem tudtak erről az átjáróról sem. Azonban az elővigyázatlanság sosem volt indokolt. Különleges karja egész jól bevált karpótlás gyanánt, és néhány bizonytalan fogás után már ugyanolyan jól boldogult vele, mint a sajátjával.
Azonban mindennek ellenére nem vágyott rá kimondottan, hogy élete hátralevő részét azzal az izével egyesítve élje le. Habár élete hátralevő része, ha túl sokat foglalkozik azzal a valamivel, ahelyett, hogy az idegen támadás megállításán dolgozna, legfeljebb órákban lesz mérhető.
Már ha előbb az az izé nem változtatja valahogy idegen lénnyé.
Tulajdonképpen, amennyire a helyzetet ismerte, máris túl késő volt. De azon kívül, hogy legalább megpróbálják, mi mást tehettek volna? Inkább nem is foglalkozott a dologgal, helyette a néhány napon belül esedékes sajtónyilatkozatait kezdte fogalmazgatni, miközben lefelé ereszkedett a létrán.
Valószínűleg hetekig leszek a címlapokon – jutott eszébe.
Úgy egy percnyi mászás után a létra a nagy semmi fölött ért véget. Elég fura. Shephard körülnézett, és maga mögött, épphogy csak elérhető távolságban, egy alagutat látott. Óvatosan átlépett a nyílásba, bekapcsolta a PCV fényerősítőjét, és tovább mászott. Valahol maga alól ritmikus, hangos dörrenésekben végződő zúgást hallott. Lehet, a többiek leestek a létráról, és akár…?
Az aggodalom kezdett erőt venni rajta, pedig nagyon nem volt ideje az ilyesmire. Életben maradtak, és pont. Ő pedig jobban teszi, ha követi a példájukat. Nem halhattak meg. Ők jelentették az utolsó esélyt.
A kicsi, bűzös folyosó egy gyengén megvilágított helyiségben végződött, melynek funkciójáról elég jól tanúskodtak a nagy számban ott talált szelepek, sebességváltó-áttételek, gőzvezetékek és szerszámok. Ez utóbbiakat meglehetősen szerteszét hagyták, mintha tulajdonosaik és használóik sietősen távoztak volna.
Ez ugyan nem volt meglepő, azt figyelembe véve, hogy az intézményben mostanra már mindenféle elképzelhető rosszfiú előfordult.
Talált egy felfelé vezető létrát és egy ajtót, csakhogy mindkettő egy masszívnak tűnő rácsos ajtó túloldalán volt. Elhátrált néhány lépést, és teljes erejéből az ajtónak rontott, egyszer, majd még egyszer, de mind a pántok, mind az ajtót zárva tartó lánc kitartott. Nem volt sem páncéltörő lőszere, sem fegyvere, amivel kilőhette volna azt. Gránáthoz túl szűk volt a hely, ha pedig a pisztollyal próbálja leverni a láncot, azzal tönkretehette volna fő oldalfegyverét. Mivel más ötlete nem akadt, felkapott egy csőkulcsot, és minden erejével lesújtott vele a felső pántra.
Az kiállta az első, a második és a harmadik csapást is, de a negyedik telitalálattól elgörbült, és két újabb után megadta magát. Így már eléggé be tudta nyomni az ajtót, hogy szó szerint nekiugorhasson az alsó pántnak, ami egy kis ellenkezés után letört. A csőkulcsot gondolkodás nélkül dugta be a PCV egyik zsebébe, majd benézett az ajtón.
„Hulladékfeldolgozó üzem” hirdette a másik ajtó melletti felirat. Mivel nem érezte magát köztisztasági dolgozónak, inkább a plafonon levő búvónyílás érdekelte, ami biztosan a felszínre vezetett. Odafent csak könnyebb lesz utat találni, mint ha idelent marad. Ezzel a bizonyossággal mászott fel.
Már éppen odébb tolta volna a nyílásfedőt, mikor egy motor hangja megakasztotta mozdulatát. Így inkább csak kikukucskált, és két, városi álcaruhás férfit látott. Nem tudta kivenni, miről beszéltek, mert a feléje tartó teherautó túl nagy zajt csapott, és azok ketten nem használták rádióikat. Mivel a teherautó pont fölötte haladt el, visszaeresztette a fedlapot, majd újra felemelte. A két katona is ebbe az irányba tartott, a teherautó pedig nem sokkal mögötte állt meg.
– A nyavalyások… Lezuhantak… Orvlövészek.
Mivel még mindig túl távol voltak, csak töredékeket hallott a beszélgetésből. Megpróbálkozott a rádióval, de az összes sáv tiszta volt. Talán sejtették, hogy valaki lehallgathatja őket? Megint leeresztette a fedelet, mielőtt az egyik tengerészgyalogos pont átsétált volna rajta, szemmel láthatóan fogalma sem lévén Shephard jelenlétéről. Újra feljebb tolta a fedlapot, épp csak annyira, hogy a szavak jobban hallhatóvá váljanak.
– SAW-k. Hát nem szeretni valók? Na, a lényeg, a fickók jól beszorultak oda, úgyhogy vagy éhen halnak, vagy a lopakodó banda elintézi őket.
– Úgy van, haver, nagyon úgy. Mi meg bemegyünk, és leállítjuk a helyet. Úgy látszik, az idegenek…
A páros eltávolodott, és a szavak összemosódtak.
Ideje volt lépni.
Lassan félretolta a fedelet, elég lassan ahhoz, hogy közben hallja a háta mögött levő férfit. A fickó dallamtalanul fütyörészett, és épp cigarettára készült gyújtani, mikor Shephard kimászott. Valószínűleg a járművezető lehetett, legalábbis a kocsi oldalának dőlve álldogált, Shephardnak háttal. A teherautóban több M249 SAW-t látott, a hozzájuk való lőszerrel. Több katona lesz még várható errefelé, úgyhogy jobb, ha igyekszik.
Csendben hálát adott ösztöneinek, miközben előhúzta a csőkulcsot. Zajtalanul megkerülte a teherautót, és mikor a sofőr másfelé nézett, fejbe verte a férfit a szerszámmal. A sofőr hang nélkül omlott a földre. Helyes.
Miután bezárta az eszméletlen férfit a vezetőfülkébe, előtte gondosan megszabadítva azt dögcédulájától, felkapaszkodott a kocsi hátsó részébe, és magához vett egy SAW-t. Jó ideje volt már, hogy utoljára használt ilyet, tekintve, hogy a géppisztolyok mostanra sokkal hatékonyabbá váltak náluk. De ez nem gerillaharc volt, hanem egyértelműen háború. És a háborúkban sok múlik a tűzerőn.
Ekkor megreccsent a rádiója. Ki olyan lehet hatósugáron belül, aki ismeri a frekvenciáját?
– Shephard, hall minket? Beszorítottak ide.
– Hagyd már, Bronson. Mennyi esélye lehet, hogy épp erre van valahol? Ez az építmény egy egész istenverte város!
– Na és? Azért még megpróbálhatom, nem?
– Naná, hogy meg, Veldt. Vételi körzetben vagyok.
A kapcsolat másik végén levő két férfi hangos éljenzésbe kezdett, mikor meghallották Shephard hangját.
– Rendben, tizedes. Szóval, beszorítottak minket, nyüzsögnek az orvlövészek, minden alá van aknázva, mintha a cucc az égből hullott volna, az ellenséges katonákat már nem is említve. … A hadsereghez tartoznak, az már biztos.
– Nem állnak támadás alatt, ha jól értem.
– Nem, uram – csattant fel Veldt. – Valamiért békén hagynak minket. Mintha arra várnának, hogy valami előbukkanjon valahonnan, a mi helyünktől távolabb. De amint kidugjuk a fejünket, valaki biztos lődözni kezd. Nem egy életbiztosítás…
– Meglátom, mit tehetek. Most valami udvaron vagyok, van itt egy teherautó, meg pár láda. Látok egy tornyot, egy fekete ruhás alak néz a másik irányba. Úgy látszik, mintha összedobált konténerekből valami barikádfélét építettek volna. … Mi a helyzetük?
– Szerintem a közelben van – rövid szünet, majd jött a folytatás: – Az alsó konténer vörös, rajta BMRF felirat, a felső kék, szintén BMRF felirattal?
– Megerősítem.
– A felsőnek nyitva van a rakodóajtaja a toronnyal átellenes oldalon, az alsó viszont zárva van, ajtók a torony felé.
– Úgy van. Megnézem, át tudok-e jutni a barikádon.
Csak ekkor vette észre a távolban a feléje tartó öt katonát. Francba. Miközben rádióztak, gyorsan megrongálta az SAW-k egy részét, de most nem tudott leszállni a teherautóról anélkül, hogy észrevennék. Hát, ez is volt olyan jó alkalom kipróbálni új karját, mint bármelyik másik. Célra emelte, és komolyan meglepődött, mikor egy célkeresztnek kinéző valami jelent meg a látóterében. Ha mozdított a karján, az is elmozdult, tehát nyilvánvalóan a fegyver-szörny hozta létre. Tiszta fejlövés mellett döntött, elengedett két elektromos töltetet, amikért cserébe a célpont egy üvöltést hallatott, mikor mindkettő eltalálta.
– Orvlövéééész! – kiáltotta a katonák egyike, majd gyorsan bevetődött egy láda mögé, a többiek pedig hamarosan követték a példáját.
Mielőtt újra lőhetett volna, hangos „Támadók!” kiáltások hallatszottak a távolból, nehézfegyverek tüzétől, és robbanásoktól kísérve. Bármire várt is az ellenség, az most megérkezett…

Végigsietve a rövid folyosón, a trió ismét kiért a szabad ég alá. Az ajtót a tömörítő folyékonyhulladék-kivezetőjétől nem messze vágták a sziklafal egyik természetes beugrójába, magát a falat jobbára érintetlenül hagyva. Ha lett volna vesztegetni való ideje, Gordon elcsodálkozott volna, mennyire természetesnek nézett ki az egész hely annak ellenére, hogy tele volt nagyon is természetellenes hangokkal. Helikopterek, nehézgépek, robbanások és tűzharc hangjai hallatszottak át a folyékony hulladék bugyogásán.
– Ha nem tévedek… – kezdte Klingsmann, miközben az ajtótól balra levő természetes sziklaboltozat felé indult, majd felkiáltott, és visszarohant. – Ellenség!
Egy Fejszorító ugrott Klingsmann felé, de mielőtt elérhette volna, Gordon még repülés közben belelőtt, majd gyorsan végzett vele. Gina besietett a boltozat alá, majd kihajolt, és jelezte, hogy tiszta a levegő.
– Indulás.
A sziklaboltozaton túl, a térség közepén egy kicsi, bűzös, állott, és a perzselő sivatagi nap alatt gyorsan száradó tócsát találtak. A emberi behatás itteni legnyilvánvalóbb jele egy hatalmas henger volt, bal oldalán egy ajtóval. Egy kicsi, meglehetősen viharvert tábla jelezte, hogy ez volt a hulladékfeldolgozó üzem bejárata.
Odabent a kintről alig hallható hangos zaj megerősítette a felirat állítását. Egy függőhidat találtak, ami egy meglehetős méretű helyiség fölött futott, amiben a gépek nagy zajjal keverték és mozgatták a folyékony hulladékot. Végighaladtak a függőhídon, igyekezve ellenségre utaló hangokra figyelni.
– Elég bioveszélyes helynek látszik – jegyezte meg Gina, kikukkantva egy sarok mögül.
– Nos, a Geiger-számláló mindenesetre nem ketyeg, úgyhogy sugárzástól legalábbis nem kell tartanunk – mondta erre Gordon, – de azért nem mártóznék meg azokban a tartályokban.
Ekkor hirtelen pisztolylövések félreismerhetetlen hangja hallatszott néhány helyiséggel távolabbról.
– Gyorsan! Ide! – kiáltotta Gina, és a három ember futásnak eredt a függőhídon. Az hamarosan egy csigalépcsőben végződött, amin sietve száguldottak le, mikor további lövések hallatszottak, emberi gúnyszavak kíséretében.
– Húzz vissza a pokolba, te szörnyeteg! – hallatszott egy férfi dühös, vérszomjas kiáltása.
Amint az élen haladó Gordon kilépett a helyiségbe, a lőfegyver, lett légyen bármilyen fajta is, ami egészen addig a pillanatig tüzelt, üresen csettent. Végül meglátta odalent a Black Mesa biztonsági őrt, aki még mindig lőni próbált az üres fegyverből, egyetlen, már rég halott Fejszorítóra. A férfi megfordult.
– Üdv, mi… – kezdte Gordon, de félbe kellett hagynia, mikor a férfi feléje hajította az üres Glockot.
A dobás mellément, Ginát találta egyenesen arcon, de ártalmatlanul pattant le a HEV pajzsáról.
– Várjon, mi nem vagyunk… – próbálkozott Gina, de ő sem tudta meggyőzni a férfit, aki kiabálva rohant el:
– Soha nem kaptok el, vérszívók!
A trió a nyomába eredt, és már majdnem beérték, mikor a férfi a levegőbe emelkedett.
– Plafonlakó!
Gordon felnézett, és meg is látta: nagy volt, vörös, ronda, ragadós nyelvvel, és a jelek szerint kielégíthetetlen étvággyal. Gina lőtt először, egy másodperccel az után, hogy egy hangos roppanás eloszlatott minden reményt a férfi megmenekülését illetően. Néhány lövéssel később annak mellkasa, feje és karjai aláhullottak, a szörny belsőségeivel és a már megrágott lábakkal együtt, véres húsdarabok tócsáját terítve szét a rácsos padlón.
A három ember egy pillanatig döbbenten bámulta a látványt. Klingsmann hányta el magát először, de Gina és Gordon sem bírta sokkal tovább.
– Istenem, micsoda ronda halál – mondta a fejét rázó Klingsmann, közben próbálva megszabadulni a látvány hatásától.
– Ki kell bírnunk. Kibírni. Kibírni. Semmi gyász. Semmi rosszullét, semmi pánik, csak kibírni – motyogta magának Gina lassan, lehunyt szemmel, közben nagyokat, mélyeket lélegezve.
– Igazad van. Piszokul nem jó így, de igazad van… – mondta a lefelé bámulva a fejét ingató Gordon.
– És lehet, hogy ez még csak a kezdet, Gina. Lehet, ez még csak a kezdet… – mondta a hang a nő fejében. Gina igyekezett hinni benne, hogy a hang téved. Sikertelenül.
– Próbáljunk tovább menni. Ő csak egy újabb ember, akinek kijár majd a tisztességes temetés, miután ennek az egésznek vége – mondta végül Gordon.
A trió megkerülte a véres tócsát, és folytatta útját a folyosón. Igen, helytelen volt. És tisztességtelen is. De az egyik oldalon egy ember temetése, a másikon pedig a Föld túlélése… Legalábbis Gordon ezt igyekezett elhitetni magával.
Valamivel odébb a folyosón, észrevettek egy teherliftet. Azzal szemben újabb folyosó indult ki, sokkal nagyobb, mint a korábbiak. Úgy tűnt, visszavezet az üzem központjába.
– Egy raktár! Talán van ott felszíni kijárat, vagy valami iroda – mondta Gina, miután elolvasott egy táblát.
– Érdemes megnézni. Nem nagyon ismerem itt a járást – szólt Klingsmann. A három ember beszállt a liftbe, ami lassan és nagy zajjal felcsörömpölt néhány tucat méternyire, pontosan egy motoros targoncával szemben állva meg, ami teljes sebességgel tartott feléjük.
– VIGYÁZZ!
Csakhogy Gordon, aki középen állt, már nem tudta elkerülni. Egy pillanatig a legrosszabbtól tartott, aztán észrevette, hogy teste oldalra fordul, de nem ő irányít. A targonca villái egy kicsivel előtte és mögötte csapódtak a falnak, Gordon pedig ott maradt közöttük, sértetlenül.
Klingsmann fürgén szökkent be a vezetőülésbe, és leállította a motort. Szinte elviselhetetlen volt a kipufogófüst, az ilyen targoncákat le kellett volna cserélni elektromos üzeműekre.
– Szép manőver volt, Gordon – jegyezte meg végül a professzor.
– Megint… – tette hozzá Gordon szűkszavúan. Azt hitte, ő irányít. Azt hitte, végre befolyása alá vonta „rossz énjét”, de ez a befolyás nyilvánvalóan szinte a semmivel volt egyenlő.
– Megint? Ezt hogy érted? – kérdezte Gina, de Gordon csak legyintett.
– Nem érdekes, csak figyeljünk oda. Ez nyilvánvalóan csapda volt.
Gyorsan behúzódtak néhány láda mögé, egy biztonságosnak tűnő helyre. Klingsmann csendben volt, míg Gina és Gordon hangtalanul átfésülték a helyiséget. Az alaposan tele volt ládákkal, melyek némelyike vasúti konténernek látszott, mások sima faládák voltak, mindenféle jelölésekkel. Egy galéria futott körben a helyiségben, néhány keresztirányú átjáróval és egy feljáróval tőlük balra.
A nagy számú láda korlátozta a fenti neonlámpák felől érkező fénymennyiséget, bárki rejtőzködhetett az árnyékok közt lapulva…
*BAMM!* Gordon eleresztett egy lövést, de úgy tűnt, nem talált el semmit.
– Mintha láttam volna valamit mozdulni…
– Nekem tisztának tűnik…
A páros folytatta a kutatást.
*BAMM!* Gordon újra lőtt.
– Ezúttal biztos vagyok, valami megmozdult – mondta, tovább keresgélve, de sem ő, sem Gina nem talált semmit.
– Figyelj, ha vannak itt katonák, akkor sem tudnak árnyékká változni, vagy ilyesmi. Próbáljuk meg bekeríteni őket.
*BEEP* *BEEP* *BEEP* *BEEP* A ruhák veszett riadót fújtak, és mind Gordon, mind Gina érezte, ahogy szó szerint záporoznak rájuk bal felől a kilenc milliméteres lövedékek. Azonnal ráfordultak, és céloztak, mire valami szó szerint árnyékszerű dolog száguldott át a galérián, és tűnt el a szemeik elől, egyetlen hang nélkül.
Hátranézve Klingsmannt látták egy vértócsában heverni, már nem is lélegzett. Azt sem tudhatta, mi végzett vele.
– Na, most elég volt! – rontott elő Gordon a rejtekhelyéről bekapcsolt lámpával, bosszúra éhesen. Gina rákiabált, hogy maradjon nyugton, de szavai süket fülekre találtak. Így aztán elindult Gordonnal ellentétes irányba, előkészülve egy oldalirányú támadásra.
Újabb lövések csapódtak a pajzsába, mind fejre célzottan, de mikor a támadó irányába fordult, senki sem volt ott. A túloldalon Gordon oda-vissza pásztázott, amilyen gyorsan csak tudott, de nem sok haszonnal. Amint a bujkáló lövész felé fordult, a lövések máris megint a háta mögül jöttek.
A pajzs nem fog örökké kitartani.
– Fedezd a hátam, három-hatvanas fedés! – kiáltotta, mire Gina felzárkózott. A nővel a háta mögött a lövésznek nehezebb dolga lesz. Bár egy kis holttér így is maradt, a lövések pedig mindig találtak, halálos pontossággal.
*BEEEEEEP* *BEEP* *BEEP* *BEEP* *BEEP* A pajzs ötven százalék alá csökkent. Ha nagyobb kaliberű fegyverből jönnek a lövések, mostanra már jócskán halottak volnának.
– Gyerünk fel!
Az utolsó esélyük a magaslati pozíció volt. Lekuporodva úgy, hogy odalentről nagyon nehéz lett volna eltalálni őket, végre észrevették az ellenfelüket: egyetlen, éjfekete színű alakot, aki feljött a helyiség átellenes oldalán levő lépcsőn, néhányszor rájuk lőtt, majd leereszkedett, mielőtt bármelyikük akár csak célba vehette volna.
– Hogy tud ilyen gyors lenni? – csodálkozott Gina.
– Nem tudom. Talán idegen – vélte Gordon.
Ekkor történt valami. Míg korábban alig lehetett hallani bármit is, most hosszú, ziháló lélegzetvételek hallatszottak egyre gyorsabban és gyorsabban, egészen addig, míg végül már egyáltalán nem tűntek emberinek. A hang pontosan alóluk érkezett, és a nő, mert az alak nőnek tűnt, egy helyben állt, valamitől mozgásra képtelenül.
Mielőtt Gordon, bosszúszomjtól hajtva célozhatott és lőhetett volna, a nő felsikoltott. Hangosan, teljes erejéből, kibírhatatlan fájdalommal telten. A sikoly egy másodpercig tartott, majd hörgésbe fulladt, ahogy a nő a szétszakadó izmok gyomorforgató hangjától kísérve a földre omlott.
A nő saját vérének tócsájában hevert, még vadul rángatózva, pedig mikor az odaérkező Gordon ellenőrizte a pulzusát, már halott volt. Fekete maszkot viselt, rajta a legmodernebb fényerősítő-éjjellátó rendszerrel, amelyet mind fényszegény, mind túl világos környezetben lehetett használni. De Gordont most az agyába toluló technikai információk érdekelték legkevésbé.
Levette a nő maszkját, de meg is bánta azonnal. A vérrel teli száj gyötrelmes fájdalom grimaszába fagyva, a szemüregekben pedig…
– Huh…!
Gordon visszaengedte a maszkot a nő arcára, és nagyon közel állt ahhoz, hogy egy órán belül másodszor is elhányja magát. Gina úgy döntött, csak a halott lábizmainak feszességét nézi meg: egyik sem mutatott ellenállást, mikor megérintette őket.
– Ez meg mi az isten volt?
– Teljesítményfokozó drogok – vélte Gordon, miután megszabadult a szájában összegyűlt rossz íztől. – Valószínűleg nem számított rá, hogy a harc ilyen sokáig fog tartani… És túl sokáig használta. Borzalmas dolog így végezni.
Még ha egy barátját ölte is meg az, Gordon ilyen halált nem kívánt volna a nőnek. Ennél még egy lövés a fejbe is sokkal elfogadhatóbb.
– Oké. Nyugi. Tiszta gondolatok, újabb személyt adni a végén eltemetendők listájához, aztán indulás, megmenteni a világot. Újra. Tiszta gondolatok, újabb személyt adni a végén eltemetendők listájához, aztán indulás, megmenteni a világot.
Ám nem úgy tűnt, hogy a csukott szemmel ismételgetett mondat túlzottan sokat segített volna Ginának.
Gordon lehajtotta a fejét, és pár másodpercre sírva fakadt. Hát ilyenek a „hősök”? Egy hosszú pillanatig azt kívánta, bár meghalt volna abban az autóbalesetben tíz éve, ahelyett, hogy alig három napra kórházba került. Majd egy még hosszabb pillanaton át azt kívánta, bár meg sem született volna.
– Tiszta gondolatok, újabb személyt adni a végén eltemetendők listájához, aztán indulás, megmenteni a világot. Tiszta gondolatok, újabb személyt adni a végén eltemetendők listájához, aztán indulás, megmenteni a világot… – Gina a könnyeivel küzdve rázta meg a fejét.
Megint magukra maradtak. Shephard valami miatt nem jött utánuk, és csak annyit tudtak, el kell érniük a Cavanaugh-hegyet, mielőtt túl késő volna.
– Jól van. Vagyis nincs, de tegyünk úgy. … Szóval, hol vannak az irodák? Kellene egy térkép, valami információ, bármi…
Gordon erősen, bár nem sok eredménnyel próbálta tisztára söpörni agyát az eseményektől, miközben a páros maga mögött hagyta a holttestet. Gina körülnézett, és meg is találta a táblát.
– Erre. Próbáljunk gyorsan túl lenni rajta.
Sietve, már-már alázatos csendben haladtak végig a galérián, majd ki egy ajtón, az első emeleten. Az azt követő rész valamiféle vezérlőnek tűnt, valamivel alattuk pedig bűzös hulladékfolyam áramlott lassan egyik rácstól a másikig, miközben nagy, lassan mozgó és meglehetősen csendes lapátok kevergették.
*BUMMM!* A robbanás megrázta őket.
– Mi a…?
Gordonnak többre nem volt ideje, mivel a padló beomlott pontosan alattuk.

A kiáltozás, lövések és robbanások egy pillanatra sem szűntek. A két megmaradt katona már a frontvonal felé tartott, de a ládák továbbra is takarták őket Shephard lőútjából. Nem mintha igazán lőni akart volna, a dolgok kezdtek felforrósodni körülötte, és így szüksége volt minden megszerezhető segítségre. Még akkor is, ha az csak két célpont volt, amikre az ellenség lőhet.
Felkapott egy pár sértetlen SAW-t, zsebeit pedig megtöltötte lőszerrel, majd kilőtte magát a teherautótól a konténer-barikád felé. El kellett ismernie, jól, és jó helyre építették, nem olyan volt, mint az a meglehetősen hanyag munka a silónál. Ennek ellenére, miután odahúzott egy ládát, hogy lépcsőnek használja, fel tudott mászni, és átnézni a túloldalra.
– A felső konténer fölött kukucskálok, fiúk. Láttok?
A kicsi, körbezárt udvar távoli végében levő ajtóból egy fej nézett ki. Shephard integetett, a férfi pedig visszaintett.
– Megvan. A helyzet kezd húzóssá válni, jobb, ha indulunk… Megmászni azt az Akármicsoda-hegyet, igaz?
– Canveraux-hegy – szúrta közbe Bronson.
– Cavanaugh – javította ki Shephard. – Tudjátok pontosan, merre kell menni?
– Igenuram. Egyenest át ezen a poklon. Nálunk itt van egy másik kijárat, és mintha a megfigyelés kicsit hanyagabbá vált volna.
– Rendben, érkezem.
Shephard minden különösebb nehézség nélkül csattogott át a rozsdás konténeren, első lépése a fémen egyértelműen annak ürességére utaló visszhangot keltett. A túloldalán leugrott, közben fél szemmel a betonfal másik oldalán emelkedő alacsony őrtornyot figyelve.
Az azon levők egyike sem nézett felé, így aztán futásnak eredt. Úgy száz métert kellett megtennie, és már az ajtónál is volt, megpillantva Veldtet és Bronsont. Csak ekkor jutott eszébe, hogy van egy kis problémája…
– Ehm, fiúk… Azért még ember vagyok, rendben?
– Persze, épp eléggé embernek néz ki, tizedes.
– Csak annyi történt, hogy beleszaladtam egy kis… nehézségbe. Fogalmam sincs, mi ez, de… – mondta Shephard, végül előhúzta jobb kezét a háta mögül.
– Atyaég! – mondta Bronson, Veldt pedig csak elfordította a fejét.
– Pont jó kéz helyett, elektromosságot lő, és a fejemben beszél. A dokiknak remek napjuk lesz, ha meglátják.
– És nem… fáj, vagy ilyesmi? – kérdezte Veldt.
– Egyáltalán nem. Eleinte kicsit kellemetlen, de aztán mintha az ember sajátja lenne. De ettől még ember vagyok, fiúk, úgyhogy ne lőjetek hátba, ha lehet, rendben?
– Rendben, uram – felelték mindketten, enyhe gyanakvással a hangjukban.
– És most, hogy ezt tisztáztuk, van nektek egy kis ajándékom – mondta Shephard, majd átadta a két SAW-t, és hozzá némi lőszert.
– Kösz. Igazán elkelt már egy kis tűzerő! – nyugtázta a dolgot Bronson. A kinti lövöldözések, robbanások és kiáltozás olyan hangos volt, hogy kiabálnia kellett.
Shephard kikukucskált. Jobb felől az a fal, meg az őrtorony volt, amit korábban már látott, balra pedig valami fészerfélék voltak elszórtan egy meglehetős méretű nyitott térségen. A legtöbb sarkot telepakolták lézer-aknákkal, többet közülük gyanús módon pont üzemanyag-tartályok fölé telepítettek. Nem túl messze egy hasonló tartály épp az ég felé szállt, vörös és zöld vért szórva szét mindenfelé.
Kicsit feljebb nézve további őrtornyokat látott, és bár azok használói nem voltak láthatók, a mesterlövész-puskák torkolattüze annál inkább. Ugyan egyetlen katonát sem lehetett látni, de a fülsiketítő robbanásokon át SAW-k és MP5-ös sorozatok hallatszottak. Különös módon a fájdalmas, vagy éppen dühös kiáltások legalább olyan hangosnak tűntek, mint a fegyvertűz. Az idegenek azonban szinte teljesen csendben voltak, ami azt jelentette, a védekezés nem ment úgy, ahogyan eltervezték.
– Elég komolynak látszik a helyzet. Rendben, Veldt, te mész a jobb oldali fal mentén, Bronson, te jössz velem a bal oldalinál. Próbáljunk meg átcsusszanni, mindkét oldal ellenünk van, és egyelőre nem akarunk állást foglalni egyikük mellett sem.
– Vettem, főnök!
– Rúgjuk seggbe őket!
Mind Veldt, mind Bronson harci csatornára váltottak, és Shephard nyomában kiviharzottak az ajtón.
Bronson az udvar közepe felé integetett, azt jelezve, arra kell menniük. Shephard jobban szeretett volna a jobb oldali fal mellett maradni, mert úgy tűnt, a felfordulás nagyja pont az ellenkező irányból érkezik. A fent figyelő orvlövész elől takarva haladtak addig, míg a fal el nem fordult balra, majd újra jobbra a teherautó felé, amit Shephard csak nemrég fosztott ki.
– Vissza! – kiáltott fel Bronson, gyorsan visszahátrálva, miközben egy nagy kaliberű lövedék csapódott a falba, pontosan ott, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt.
– Majd én elintézem… – mondta Shephard. Kinézett, meglátta az orvlövészt, és annyi idő alatt, mint ami a fenti fickónak a célzáshoz kellett, megpirította a fejét egy elektromosság-csomóval.
– Hűha, főnök! Ez király! – ismerte el végre Veldt.
– Meglehet, de azért még mindig nem szeretném ezzel a vacakkal a jobb kezem gyanánt leélni az életem – mondta Shephard, miközben kikémlelt a sarok mögül, a teherautó felé figyelve. Tiszta volt a terep.
– Hogy lehet ezzel orrot piszkálni? Vagy pattogatott kukoricát enni? Na, mozgás!
Balra nézve, az épületek között ráláttak a harc nagyobb részére. Minimum egy tucat katona küzdött keményen, gránátokat dobáltak, célzott lövésekkel, vagy géppuska-sorozatokkal irtották az idegenek egyre csak nyomuló hordáját, az elektromos fegyverrel ellátott fajtából. Úgy tűnt, ez utóbbiak állnak nyerésre.
A fal százméternyire előttük megint balra fordult. Hogy továbbra is az orvlövészek tornyai alatt maradjanak, a jobb oldali falat követték. Tőlük nem túl messze ezen az oldalon is idegenek csoportjai nyomultak előre, hogy megtámadhassák a katonákat.
– Ajaj…
– Veldt, azt ne mondd…
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram. Az útvonal, amit kinéztünk, pont azon a lyukon megy át, kerülőút nem nagyon van.
A nyílás – természetesen, tette hozzá Shephard szinte kötelező gondolatként – pontosan az a járműkijáró volt, ahonnan az idegenek özönlöttek kifelé. Miközben a tizedes valami tervet igyekezett gyorsan kifőzni, egy helikopter hangja vált egyre hangosabbá, míg végül egy Comanche támadóhelikopter árnyéka söpört át rajtuk. Nehézgéppuskája, a gép nagyobb repülési stabilitásának köszönhetően, jó néhány idegent intézett el sebészi pontossággal egy pillanat alatt, majd a gép tovább haladt, a nyílást véve erős tűz alá.
– Ettől nem lesz könnyebb a dolog – jegyezte meg Shephard. Mivel nem igazán tudta, mit tegyenek, utasította az osztagot, hogy körözzenek tovább az udvaron, hátha közelebb tudnak kerülni a nyíláshoz.
– Feküdj!
Egy másodperccel Bronson figyelmeztetése után a helikopter kilőtt egy rakétát a kijáróba, valószínűleg számos idegenből csinálva sültet, és szétlökve néhány falat.
– Így semmi értelme! – hallatszott valaki kiáltása az erős zajon át. – Belülről kell megállítanunk őket! Azonnal hívják a tábornokot!
– Vettem! – válaszolt egy másik hang.
Néhány másodperccel ez után a helikopter magasabbra emelkedett, továbbra is a kijáróra célozva.
– Indulj! Felderítés!
A csoportból, amelyik a kijárótól kicsit távolabb gyülekezett, tíz ember indult befelé a nyíláson át.
– Rendben, fiúk, itt a lehetőség… Kilenc… Tíz! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!
A három ember gyorsan beszáguldott a többiek nyomában, remélve, az azokéhoz hasonló városi álcaruhájuk megtéveszti a helikopter pilótáját.
Senki sem lőtt rájuk, a terv tehát bevált. Vagy lehet, hogy a serpenyőből egyenest a tűzbe menekültek? A feléjük tartó hat idegen ezt látszott alátámasztani.

– Huhúúú…!
Gordon kezdte már nagyon unni, hogy folyton ki tudja hová kell lefelé csúszkálniuk… Bár ezúttal tudta, mi van alatta. De így sem tetszett neki jobban a dolog. *PUFF!* A hátukra esve értek földet. A HEV elnyelte a becsapódás energiájának nagyját, ők pedig minden erejükkel igyekeztek megállni a betonlejtőn.
Hiábavaló próbálkozás volt, ahhoz túl bizonytalanná vált az egyensúlyuk, és térdig kellett a szennyvízbe gázolniuk, mire végre rendesen fel tudtak egyenesedni.
– Mi az ördög volt ez? – kérdezte Gina némiképp bizonytalanul. Felnézett a külső falban levő nyílásra, ami pontosan egy vonalban volt az alattuk az imént leszakadt padlóval. Rajta keresztül valami fények látszottak, de határozottan nem napfény.
– Van egy olyan érzésem, hogy…
– Itt vannak bent! Mozgás! Mozgás! Mozgás!
– Ezek meg hogy a fenében találtak meg?
– Nincs időnk ezt találgatni! – mondta Gordon, ezzel futásnak eredt a szennyvízfolyam folyási irányában, amilyen gyorsan a víz csak lehetővé tette. Akkor érték el az első szűk és bűzös keresztfolyosót, mikor eleresztették utánuk az első sorozatot.
Miután bekapcsolták ruháik lámpáit, úgy száz métert futottak, a katonákat viszont harci felszerelésük bizonyára lelassította – a HEV-khez képest nehézpáncélos tankoknak tűntek. De ez önmagában még nem sokat javított a helyzeten. Annyira azért nem voltak lemaradva, és egyértelműen túl sokan voltak ahhoz, hogy harcoljanak ellenük.
– Igyekezz, talán ezekben az alagutakban lerázhatjuk őket.
– Nem is tudom. Szerintem valahogy túl könnyen akadnak újra a nyomunkra.
– Akkor legelőször is, maradjunk csendben – mondta Gina, majd még lámpáját is kikapcsolta.
– Nem, ez így túl veszélyes. Én bekapcsolva hagyom a sajátomat – suttogta Gordon. Ki tudja, milyen szörnyűségek lakhattak odalent?
Azonban hamarosan kiderült, Gordon alaptalanul aggódott. Néhány sarokkal később fény ért el hozzájuk, majd újabb tíz méter után már kint is voltak. Végre fellélegezve – pontosabban, csak kicsit kevésbé szagos levegőt szíva – körülnéztek a helyiségben.
A szennyvíz hat, párhuzamosan elhelyezkedő hengeres tartályba ömlött, melyek mindegyikében egy-egy dugattyú mozgott fel és alá. Pontosabban első pillantásra így látszott a dolog, valójában azonban a szennyvíz a hengerek alá folyt be rácsos nyílásokon át, melyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy emberi lény átküzdje magát rajtuk. Körülnéztek, hogy találnak-e másik kijáratot, de csak egy kínálkozott: egy galérián keresztül, ami azonban túl magasan volt ahhoz, hogy felugorva elérhessék.
– Mintha már hallanám őket, nincs sok időnk.
Idegesen néztek körül. Létrának persze semmi nyoma, állapították meg. Sem másik kijáratnak, amit esetleg nem vettek észre.
– Van egy rossz ötletem. Egy nagyon rossz ötletem.
Gordon az egyik henger közelében talált egy vezérlőkonzolt, ami épphogy csak elég nagy volt ahhoz, hogy róla felugorva megragadja a henger szélét, majd feltornássza rá jobb lábát is.
– Ez nem egyszerűen rossz ötlet, ez őrültség!
Mikor a dugattyú elérte a henger peremét, Gordon tovább mászott, átfordulva a fémdugattyúra. *BEE-BOOP* A HUD-ján megjelent a bioveszély-jel. Jobban teszi, ha nem ácsorog itt sokáig.
Mire a dugattyú felemelkedett a felső holtpontjához, már futásnak is eredt, és átugrott a következőre. Futás közben fohászkodni kezdett, majd felszökkent, és fémes recsegést kiváltva ezzel, egy kezével megragadta a galéria szélét. Épphogy csak sikerült, ha egy milliméterrel alacsonyabban érkezik, nem tudja elkapni.
– Francba, ó, a francba…
– Nyugalom, Gina, annyira nem rossz a helyzet.
– Nem te vagy most idebent! – vágott vissza a nő keményen a fejében levő hangnak. Pontosan leutánozva Gordon mozdulatait, felmászott a vezérlőkonzolra, majd felkapaszkodott a peremre. Tökéletes időzítéssel húzta fel magát – bár nem volt teljesen biztos abban, hogy ez igazából az ő érdeme –, majd futásnak eredt, és elugrott. Hibátlanul ért földet, majd jött a második ugrás, de csúnyán elhibázta a galériát.
Gordon keze azonban ott volt, hogy elkapja az övét, és egy erőemeléssel később már belül is volt a korláton, fent a galérián.
– Kösz, ez majdnem összejött.
– Tudom, most pedig…
A gépek még innen is elég hangos zaján át hallották a szennyvízben tocsogva egyre közeledő katonákat.
– Gyerünk erre.
– Nem, az nem jó, pont visszavezet az üzembe! Kifelé vezető utat kell találnunk! Arra!
A futás mégsem volt túl jó ötlet – jött rá Gordon, mikor épp áthaladtak az ajtón.
– Uram, hallok valamit!
– Vettem, még itt vannak. Mozgás! Mozgás! Mozgás!
Fémcsizmák a fémrácson, egyenlő: jó sok zaj. Mint köztudott.
– Hát, azért el fog tartani nekik egy darabig, mire feljutnak ide.
Annyi időnek elégnek kellene lennie. Miután megkerült egy nagy aknát, a galéria véget ért. Tulajdonképpen maga az akna volt az egész helyiség, amelyben, néhány méterrel lejjebb egy, két hatalmas fogsornak kinéző daráló csócsálta nagy sebességgel a felülről érkező fémdarabokat, és egyéb szilárd szemetet.
Gordon mintha egy idegent látott volna közéjük esni, de nem volt biztos benne.
Nyilvánvaló volt számára, hogy csapdába estek. Abban reménykedett, katonáék feladják, így lehetőségük nyílik másik útvonalat keresni.
– Elő a köteleket! Gyerünk!
– Megyünk, és elkapunk titeket, rohadékok!
A beszéd, és a fémen csattogó bakancsok hangja azt súgta, egyik reménye sem fog valóra válni.
– Újabb nagy ötlet, Zseni úr?
– Igen, van.
Gordon lenézett, majd megragadta Ginát, és vele együtt leugrott. Az első lövések ekkor csapódtak mögöttük a falba.

Ted ment, ment, és csak ment, de a fennsík külső széle csak nem akart olyan közel kerülni, mint amennyire szerette volna. A sivatag még ilyen késő délután sem kegyelmezett, de szerencsére volt vize, bár nem túl sok. Kellett a hely a fényképezőgépnek, a tartalék filmeknek, meg persze bármi „emléktárgynak”, amire rá tudja tenni a kezét.
A mobiltelefonját kikapcsolta, nem akarta, hogy pont a műsor kellős közepén hívja valaki. A barátnőjének pedig úgysem tudta volna elmagyarázni, miért fog nagyon, de nagyon elkésni a közös vacsoráról. Nagyon pipa lesz miatta, de miután előkerül majd, ezzel a sztorival a tarsolyában, meg fog bocsátani neki.
Ahogy minden alkalommal tette, mikor ő nyom nélkül szívódott fel, majd tért vissza egy jó nappal később, egy szaftos kis anyaggal. Neki ez volt az élete, amit a lány is jól tudott, és ha akarta őt, el kell fogadnia tőle ezt a furcsaságot, vagy inkább hagyják az egészet.
Az, hogy Jessica az eszébe jutott, nem könnyítette meg túlzottan a dolgát. Ez most munka volt, szigorúan munka. Ivott egy kortyot, remélve, a Black Mesának még van vízellátása, és folytatta útját. Hacsak észre nem veszi valaki, egy órán belül már odabent lesz.

Gina rémült kisgyerekként sikoltozva, immár a sokadik alkalommal zuhant alá a halálba, amit most éppen az akna alján összecsapódó fogsorok testesítettek meg. Behunyt szemmel próbált még egyszer utoljára levegőt venni, amint meglátta, már köztük is van.
De a fogak akkor zárultak össze, mikor már jóval alattuk volt, nyílegyenesen hullva alá. *PLACCS!* A páros egyenesen a szennyvízbe érkezett, a HEV-k gyengülő pajzsai megint megvédték szemeiket mindattól, ami a folyadékban úszkált. A felszínre törtek, de azonnal alá is merültek újra, mikor meglátták a fogak között átpattogó fél tucat gránátot.
Azonban az öt másodperces késleltetők túl gyorsnak bizonyultak, és a legtöbb gránát még a levegőben robbant. Az egyik pedig elakadt a fogak között, és sikerült zárt helyzetben végleg elakasztania azokat.
– Na, legalább így biztonságban vagyunk.
– Na persze, okostojás. Csak egy kérdés: hol vagyunk?
– Nem tudom. Szerintem, ha követjük az áramlást, eljutunk valami kijárathoz… Előbb vagy utóbb.
Gina erre odaúszott egy kis fémplatóhoz, és kimászott rá.
– Nem tudom, minek jöttem egyáltalán veled. Ha nem hallgatok rád, mostanra már rég kint lennénk!
– Gina…
– TE MEG FOGD BE! – rivallt rá fennhangon a fejében szóló hangra, miközben dühösen megpróbálta a pajzson át fejbe verni magát, persze sikertelenül.
– Gina próbálj megnyugodni. Inkább találjunk ki innen valahogy, rendben?
Gina egy pillanatra lehajtotta a fejét. Gordon próbál a lelkére beszélni… Vett egy nagy levegőt, és visszalépett a vízbe.
– Jó, rendben. Akkor menjünk.
Végül Gina indult elsőnek, és Gordonnal a nyomában kijáratot igyekezett találni. Mégis Gordon talált egyet, Gina pedig követte őt azon keresztül.
A pajzs a szennyvízzel való közvetlen érintkezést meggátolta ugyan, az undor ellen azonban nem tudott mit tenni, ami erőt vett rajtuk, miközben benne úsztak. Szerencsére az alagút végül egy nagyobb medencébe érkezett, fent látszott a vízfelszín.
– Fúj. Undorító – köpött ki Gordon, amint felértek, és még akkor is elég vacakul érezte magát, mikor kikapaszkodtak a száraz betonjárdára.
– Talán lesz itt valami iroda, egy térkép, vagy valami…
Mindketten elindultak körülnézni.
A zaj az egész szektorban erős volt, nem volt ez másként itt sem. Azonban a ritmikus csattanásokat jelen esetben elég hamar vissza tudták származtatni három sor dugattyúhoz, amelyek az átellenes falban voltak láthatók. Kettesével voltak elhelyezve egy-egy szállítószalag fölött, amelyek elég szélesek voltak ahhoz, hogy egy ember megállhasson rajtuk, és a falból nyíló sötét járatokból vezettek a vízbe.
Szabályos időközönként felismerhetetlen, már felaprított anyagcsomók érkeztek a szalagokon, és kerültek a dugattyúk alá, amelyek néha émelyítő, húsra utaló hang kíséretében zúzták össze azokat. A szállítószalagokkal szemben levő kis, üvegezett iroda valószínűleg a vezérlő, és ellenőrző berendezést foglalta magában. Amint azonban beléptek, azt kellett látniuk, hogy a hústépés hangja igazából nem is a szalagok felől hallatszott.
Egy zombi, olyan, amivel Gordon már sokkal többször találkozott, mint szeretett volna, lakmározott egy biztonsági őr földi maradványaiból, akinek félig felfalt arcára örökre odafagyott a rémület kifejezése.
Még csak azzal sem fáradtak, hogy eldöntsék, ki intézze el: mindketten előhúzták puskáikat, és egyenesen fejbe lőtték. A zombi nyüszítve esett össze egy zöld nyálkatócsába, de valahogy közben sikerült hátulról megtámadnia Gordont. Vagyis, mégsem! Mindketten megfordultak, és megpillantották a Bullsquidet. Igen, egy olyan fura, kutyaszerű, csápos szájszervű, savat köpködő állat rontott rájuk.
Gina rálőtt néhány patront a teremtményre, de annak csak a fejét érte pár sörét, és azoknak sem volt túl nagy hatása. Gordon közben hanyatt vágta magát a földön, felragadta a halott férfi hatlövetű Colt Pythonját, és eleresztett egy .357-es lövedéket a csápok közé, majdnem egyik végétől a másikig átlőve a lényt.
Miután a teremtmény élettelenül terült el, Gordon fürgén felállva így szólt:
– Kivezető utat kell találnunk, méghozzá gyorsan.
Gina kinyitotta a kifelé vezető ajtót, de azonnal be is csapta, és oldalt lépett. Egy automata gépágyútorony szólalt meg odakint, átlyuggatta a vékony fémajtót kilenc milliméteres lövedékeivel, amelyek tovább haladva az átellenben levő ablakig is eljutottak.
Egy másodperc múltán a párost majdnem leverte lábáról a hangos robbanás, ami átrepítette az ajtót a helyiségen, majd a szemben levő ablakon is, kitörve annak felét.
Miután a füst elült, Gina körülnézett odakint. Az ágyútoronynak vége volt, és az átjáró tele lett törmelékkel.
– Nagyszerű. Most aztán tényleg itt ragadtunk!
Gordon piszkálni kezdte a vezérlőkonzolt. Meglepő módon a számítógép még rajta volt a belső hálózaton. Gyorsan átböngészte azt a néhány térképet, ami átvészelte a központi adatbázist ért károkat, és talált egyet, ami az ő tartózkodási helyüket mutatta.
– Ha valahogy át tudnánk jutni azokon a dugattyúkon, egyenesen az Alfa Laboratórium alatt kötnénk ki – mondta, majd átváltott egy másik térképre, az Alfa Laboratórium elnagyolt vázlatára. – Igen, van felszíni hozzáférése! Már kint is vagyunk innen!
– De, ehm… Hogy állítjuk meg a dugattyúkat?
– Kell itt lenni valami alaphelyzeti, vagy leállítási lehetőségnek, valaminek…
Gordon végigbogarászta a pultot, és talált egy „Felfüggesztés” feliratú gombot.
– Talán ez?
A dugattyúk, és a szállítószalagok megálltak.
– Na, akkor indulás.
Odamentek a három szalag közül a legközelebbihez, és elsőként Gordon lépett fel rá. Épp az első dugattyú alatt volt, mikor a rendszer újraindult.
A szalag kihúzta alóla Gordont, aki belecsobbant a vízbe, a dugattyú pedig nagyot sújtott a levegőre.
– Ha jól sejtem, mégsem az lesz az – jegyezte meg Gina, miközben segített Gordonnak kimászni.
– Nincs elég idő átjutni…
Gordon automatikusan vette elő a gránátot, kihúzta belőle a tűt, és a szalagra dobta a robbanószerkezetet. A páros egy pillanattal az előtt húzódott fedezékbe, hogy a dugattyú lecsapott a gránátra.
A robbanás leszakította a szállítószalagot, és kilökte a dugattyút a megvezetéséből, amitől az egész berendezés megszorult. Figyelmeztető fény villant fel, majd elbődült egy kürt, és megszólalt az a szörnyű, szintetizált férfihang.
„BEEOP-BEEOP. Figyelem: az egy-nulla-egy jelzésű berendezés meghibásodott. Azonnal jelentkezzen egy javítócsoport a H szektor tömörítő-egységénél.”
– Induljunk, a katonák még így is megtalálhatnak.
Felugrottak a leállt szalagra, átmásztak a tönkrement dugattyú fölött, majd a megszorult másik alatt, és bekúsztak az alagútba. Odabent itt-ott vörös fények villództak, valószínűleg, hogy segítsék a javítócsoportokat, amik jelen pillanatban már vagy halottak voltak, vagy éppen erősen igyekeztek életben maradni.
Átgázolva néhány visszataszító kupacon, a páros végre elérte az alagút végét. Felegyenesedve azt láthatták, hogy egy meglehetősen nagy helyiségbe jutottak, pont, ahogy a térkép mutatta. Amit azonban nem mutatott a térkép, az az volt, hogy az egész egy hatalmas futószalag-labirintus, ahol a szalagok ki-be vezettek a három emelet magas gépek nyílásain. Azonnal újra lekuporodtak: elég veszélyes dolog volt ilyen magasban csak úgy sétálgatni.
– Ott vannak! Parancs nélkül tűz!
Megint egyszer géppisztolytűz záporozott rájuk.
– Ezek a fickók sosem hagyják abba! – mondta Gina félig viccesen, miközben futásnak eredtek a futószalag vége felé, és levetették magukat a nem sokkal lejjebb levő tartálynyi rossz kinézetű szennyvízbe.
– Tűz a búvóhelyükre!
Gyorsan kimásztak, és a következő szalag haladási irányával ellentétesen eredtek futásnak. Szerencsére a futószalag elég lassú volt, így el tudták érni a nem sokkal előttük levő gépeket. A pajzsaik kaptak egy keveset, de nyilvánvalóan túl messze voltak az ellenségtől ahhoz, hogy azok igazán rájuk lőhessenek.
Azonban azok után, amin eddig keresztülmentek, már nem sok hiányzott addig, hogy a lövések újra eltalálhassák védtelenné váló fejüket.
– Gordon…?
– Még kitart a pajzs, nem igaz?
– Igen, de…
Gordon azonban nem hallgatott az érvelésre.
– Mi a frászt akarnak azok a hülyék odafent? Meg fognak sülni!
Ha bemennek a kohóba, még mindig a szállítószalag irányával ellentétesen, a pajzs csak bizonyos mértékig tud majd védelmet nyújtani.
Szerencsére nem kellett nagy távolságot megtenniük. Nagyjából tíz métert, és utána már megint kint voltak a lőtéren.
– Hol az RPG?
– Itt, uram, kilövésre kész!
Na ne! Leugrottak egy másik, lejjebb levő szállítószalag-sorra, és a következő alagút felé sietve igyekeztek fedezékbe húzódni. Mostanra már közelebb kerültek a földhöz, de még nem eléggé ahhoz, hogy sértetlenül leugorhassanak.
– RPG úton!
Egy rakétahajtású gránát vált le indítócsövéről, majd begyújtotta hajtóművét, és a lézer-célkijelölő felé vette az irányt, aminek fénypontja pontosan a páros fölött látszott. Gina megállt, és felnézett.
– Mit csinálsz? Gyerünk már!
De Gina ehelyett előkapta a puskát, és egyenesen belelőtt a gránátba.
Az fel sem vette a dolgot, így a páros kilőtt kétfelé, olyan gyorsan, ahogy csak a HEV-k bírták, ezzel megzavarván a lövészt annyi időre, míg a gránát becsapódott. A robbanás kettészakította a szállítószalagot, és elválasztotta őket egymástól.
Lassan, a túlterhelt fém tiltakozó hangjaitól kísérve a két fél hajlani kezdett a súlyuk alatt, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg már csak alig két méterre voltak a föld fölött, mikor a szerkezet végül teljesen leszakadt.
Félreugrottak az újrakezdődő sortűzben, ami még mindig jobbára hatástalan volt a távolság miatt. Egy ajtó felé indultak, ám gyorsan sarkon kellett fordulniuk, mivel arról újabb katonák özönlöttek a helyiségbe. A következő RPG elől egy másik hatalmas kemence takarásába rejtőztek el, így az alig ingatta meg őket. Végül újra futásnak eredve egy liftbe száguldottak be, azonnal elindítva azt a legfelső emelet felé.

– Még mindig nem menekültek meg! Foxtrot, merre tartanak?
– Az irányuk most éppen… Nem, várjanak. Kiszálltak a legfelső emelet előtt, de a lift még megy felfelé. Lefelé haladnak a segédlépcsőn, azt hiszem… Ez nem lehet, a falon át?! Most pontosan maguk fölött vannak!
A csapat minden különösebb célzás nélkül kezdte eregetni felfelé a háromlövéses sorozatokat, beterítve a térség nagyobb részét. De egy másodperc múlva még mindig nem látta senki a párost.
– Foxtrot, mi folyik ott? Nincs itt senki!
– A letapogatók pontosan a fejük fölött jelzik őket… Nem várjanak, most már… Odébb ugrottak?
– Ez negatív, Foxtrot. Itt ugyan nem ugrál senki.
– Uram, nehézségeink támadtak. Most felugrottak a legalsó emeletről a legfelsőre. Várjanak… A jeleik most pontosan a magukén belülről jönnek, uram! … Most meg egy tucatnyi van belőlük, szétszóródva mindenfelé! … NE! … A picsába, az egész szektor területén megszűntek a jelek! Még magukat sem tudjuk bemérni!
– Igazán csodás. Csak várjanak, mi lesz, mikor a tábornok értesül erről.

Shephard lebukott, jobb felé tartva, Veldt és Bronson pedig követték a példáját, így sikerült épphogy csak elkerülniük a helikopter géppuskájából érkezett sorozatot. A hat szörny szétszóródott, közben kettő közülük zöld vérpermetet szórva szét, elesett. A trióra látszólag ügyet sem vetve, a túlélők a kijárat felé törtettek. Egyetlen elektromos lövésre sem volt idejük, mert a helikopter és a mögéjük került felderítőosztag összesített tűzereje felaprította őket.
– Mozgás! – szólt Shephard, majd beszáguldott a folyosóba, amin át a szörnyek érkeztek. Odabent is futva folytatták, és nem messze a maguk mögött hagyott katonáktól, tűzharc hangjait hallották elölről. A folyosó eléggé sötét volt, tele félig tönkrement ládákkal, ám mivel egyik sem úgy nézett ki, mint amiben lőszer lehet, a trió elment mellettük.
A folyosó valamivel odébb egy nagyobb helyiségben végződött, amit ládák, katonák és szörnyek töltöttek meg. A trió elrejtőzött egy láda mögé, hogy kivárják, ki kerekedik felül. Hamar elvesztették volna az idegenekre feltett tétjeiket, az osztag ugyanis, amit követtek, csatlakozott a csetepatéhoz, és egyre újabb és újabb bajtársaik is érkeztek.
– Figyeljetek azokra a fickókra, de maradjanak életben. Nem velünk vannak – üzente valaki rádión, pillanatokkal az előtt, hogy a tűzharc úgy igazán kitört volna. Az idegeneket egyszerűen elsöpörte a rohampuskák, M249-esek és MP5-ösök tüze, meg a közéjük dobott néhány gránát. Az egyik „ananász” egy ládán landolt, amit annak robbanása szétvitt, kényesnek tűnő berendezések maradványait szórva belőle szerteszét.
Leválva halott gazdatesteikről, a fegyver-lények is támadásba lendültek, de gyorsan odavesztek a lövedékesőben.
– El kell tűnnünk innen a francba, fiúk. De merre?
Csak két útvonal indult a helyiségből.
– Arrafelé – mutatott Veldt a lefelé tartó útra. – Arra van még pár alagút, aztán már kint is kell lennünk. A Cavanaux-hegy vízerőművének gátja onnan már legfeljebb egy órára lehet.
– Akkor mit ácsorgunk itt? A jelemre indulás.
A trió végignézte, ahogy újabb hat idegen masírozott ki onnan, ahová nekik menniük kellett.
Jellemző – gondolta Shephard.
Három tengerészgyalogos érkezett a fogadásukra: az első lényt egy negyvenmilliméteres gránát terítette le, másik kettőt pedig a géppuskák tüze.
Csakhogy még így is túl sokan voltak, és a tengerészek két embert vesztettek, mire reagálni tudtak a helyzetre. Azonban így a lefelé vezető út végre tisztának tűnt.
– Most!
A trió futásnak eredt, mögöttük az idegenek egész jól szolgáltak pajzs gyanánt.
– Ott vannak!
– Hagyd őket, egyenesen egy idegen-fészekben fognak kikötni! Inkább lőj!
– Biztosak vagytok benne, hogy ez jó ötlet, fiúk? – kérdezte Shephard, kinek két társa nem hallhatta a tengerészgyalogosok rádiózását, mert nekik nem volt PCV-jük.
– Huh… Hát, most hogy így szóba hozza…
Az út előttük tovább ereszkedett, azon túlra, ami valaha egy teherportál lehetett, mielőtt felrobbantották volna, és végül kiért egy sík térségre.
Fura egy raktár – jegyezte meg Shephard magában. A sík térség valójában nagyjából két méterrel az út fölött húzódott, és egy felhajtón lehetett feljutni rá. A helyiség közepén, masszívnak tűnő rácsokkal elkerítve, egy sötét színű, bűzös folyam sietett egy „AF-T-3 hűtőfolyadék be” feliratú nyílás felé. Azonban a rácsozat nagyobb részét, lett légyen is bármilyen masszív kinézetű, kitépték a helyéből.
A helyiség nagyon csendes volt, amitől egyikük sem érezte magát valami jól.
– Hol a fenében vannak?
– Én nem is akarom tudni, Bronson, csak húzzunk már el innen.
Egy kisebb rengés rázta meg a helyiséget.
– Gyerünk! Gyerünk!
Azonban ezzel már elkéstek.
A rengés nem természetes eredetű volt: szó szerint több száz idegen lépéseinek összhatását érezték. Nem azok a nagy méretűek voltak, amikkel nemrég találkoztak. Nem, ezek kicsik voltak, mozgékonyak, gyorsak, de legalább talán nem túl erősek. Shephard már a mozgásuk láttán sem volt túl boldog, de az a tucatnyi hegyes tüske, amit Veldt az egész testébe kapott, elárulta, a lényeknek távolba ható fegyverük is van.
Veldt egy éles kiáltást hallatva összeesett, a szemei felakadtak, és nem mozdult többé. Azonban mindezt a másik két férfi nem látta, mert már be is vetődtek az alagútba.
– Francba, francba, francba, FRANCBA!
Bronson közel állt a teljes idegösszeomláshoz, és a helyzeten az sem segített kimondottan, mikor két sarok múltán az alagút teljesen sötétté vált körülöttük.
– Fényerősítőt fel.
Bronson, még mindig elég idegesen, kinyitotta hátizsákját, és előhalászta az éjjellátó felszerelést. Úgy tette fel, hogy közben tovább futottak a büdös levegőjű folyosóban. Shephard, mikor visszanézett, nem igazán látta, követik-e őket, és a fényerősítő hatótávolsága egyébként sem volt elég nagy ahhoz, hogy attól igazán jobban érezze magát.
– Célpont!
Pont előttük, egy egész szakasznyi idegen lénytől körülvéve, volt még valami. Ennek négy lába volt, visszataszítóan nézett ki, és mintha elektromosságtól szikrázott volna. Bevetődve egy oldalfolyosóba, a páros remélte, még egy kicsit biztonságban lesznek.
A „kicsit” tényleg csak egy kicsit volt. Egy másik, kinézetre a korábbihoz hasonló csapat haladt feléjük. Egy újabb oldalfolyosó kisegítette őket, de a harmadik csoport ekkorra már túlságosan a közelükbe ért.
– Tűz! Tűz!
Mindketten az SAW-ket ragadták meg, fél térdre ereszkedtek, céloztak, és mellmagasságban vadul tüzet nyitottak a teljes sorozatra állított fegyverekből.
Két „normál” idegen azonnal elesett, a középen levő nagyobb azonban fel sem vette a beléje eresztett fél hevedert.
– Túl szívósak! Töltenem kell!
Bronson ezzel gyorsan visszahúzódott az alagútban, Shephard pedig követte. Majdnem egyszerre csatolták le a vaskos tárakat, és helyeztek új hevedereket a fegyverekbe.
A szörnyek ekkorra már elérték az alagút bejáratát, és Shephard gondolkodás nélkül eresztett beléjük néhány lövést közvetlen közelről. Az ezzel kiváltott záportól elég hosszú ideig kezdett öklendezni ahhoz, hogy észrevegye, a lények nem támadnak. Csak ácsorogtak ott mozdulatlanul.
– Tarts célon, de egyelőre ne lőj.
Bronson úgy tett, ahogy utasították, és várakozó álláspontra helyezkedett.
A középső szörny mormogott egy darabig, majd mikor újabb idegen rikoltozás hallatszott a távolból, a csoport egy hangos mordulással távolodni kezdett.
– Lehet, hogy ez a pótkar sokkal hasznosabb, mint gondoltam…?

– Gordon Freeman. Férfi, kaukázusi, huszonhét éves, doktorátus fizikából, osztályelsőként. Jelenleg a C szektorba beosztva. Vétel.
– Küldje át az aktáját, vétel.
A szörnyeteg, amit ilyen régóta üldöznek, mégsem idegen lény? Akkor hogy lehet, hogy az, meg egy másik ember lemészárol egy tucatnyit a Különleges Alakulat legjobbjai közül?
Kivette az első lapot a hordozható fax-printerből, és szemügyre vette az azon levő fényképet. Hát, itt volt. Egy agyas, szemüveggel, meg mindennel, ami kell. Mint ahogyan gondolta is róla, mikor szemtől szemben találkoztak. Csakhogy ez nem valami szokványos agyas volt. Hamarosan megjött az életrajz többi része is, ő pedig gyorsan átfutotta az adatokat.
Családja ismeretlen… Kiképezve „négyes osztályú HEV” használatára. Igen, azokat is látta. Elég erősnek tűntek, de látta és hallotta őket túlélni egy tiszta fejlövést. Akkor meg mijük lehetett még? Valami erőtér-generátoruk? Képtelenség.
– Foxtrot, keressék tovább a csaj aktáját. Egy kereszt-összevetés talán elárul valamit. SO vezér, vétel és vége.

További öt perc futás után az életben maradt két katona kezdett kifulladni. Szerencsére már látszott valami fény: nem túl távol előttük egy feljáró vezetett ki bűzlő alagútból, így kikapcsolhatták fényerősítőiket.
– Huh!
Bronson majdnem öklendezni kezdett, mikor a fényben végül meglátták, min járnak. Ragacsos és cuppogós, lilás-sárga nyálka terült el bakancsaik alatt. Az alagút utáni szobát teljesen elborította, félmagasságig felkúszott a falakra is, és valami tenyészett rajta.
Kicsi, háromágú, virágszerű dolgok, amelyek bár növénynek tűntek, közelebbről mégis valami állatra emlékeztettek. Mindegyik ilyen közepén volt egy-egy kis zöld gömböc. A legközelebbiből Shephard magához vett egy ilyet. Elég ártalmatlan valaminek tűnt.
Bronson közben azonnal próbát tett a kijárati ajtóval, és Shephard csak ekkor jött rá, hogy Veldt nincs velük
– Csodás. Elvesztettük Veldtet.
Úgy tűnt, ezt mindeddig Bronson sem vette észre.
– A picsába, ember, hát ez ennél könnyebb már sose lesz?!
Shephard tudta, minden katona, így Veldt és Bronson is ismerte a káromkodás íratlan szabályát. Egyszerű volt, csupán ennyi: minél kevesebbet káromkodott valaki, annál nyugodtabb maradt. Persze az is igaz volt, hogy ha az ember szándékosan kerülte a szitokszavakat, tulajdonképpen már azzal is mindjárt nyugodtabb tudott maradni.
De akkor is, elvesztett egy embert. Nem ez volt az első, és nem is ez lesz az utolsó eset, tizedesként készen kellett állnia az ilyesmire. De annak ellenére, hogy elég érzéketlen tudott maradni ahhoz, hogy ne fakadjon sírva, vagy ilyesmi, mint egy civil tette volna, még egy cseppet sem érezte jobban magát. Igen, sokan meghalnak minden nap, még ha nem is háborúkban, de azok ismeretlen emberek, olyanok, akikkel az ember sosem találkozik.
Azokkal viszont, akiket ismer, másként van.
Bronson is tudta, szomorkodásra nincs idő. Kézzel tolta félre a tönkrement önműködő ajtót, és kisiettek a szabadba. Magasan felettük három idegen hajó üldözött egy magányos Apache helikoptert, ami fél perccel később találatot kapott, és lezuhant.
– Érthető, miért próbálnak a földön előrenyomulni. Az idegeneknek nagyon erős légi erejük van.
– Szerencsére idáig nem jutottak el. Mennünk kellene tovább.
– Jobb, ha előbb megnézem a térképem.
Bronson egy összehajtogatott papírdarabot vett elő a hátizsákjából, és kiterítette azt egy közeli ládára.
– Na, lássuk… Valahol itt kell lennünk.
A térkép nem volt túlságosan részletes, de ahhoz elég, hogy közelítőleg behatárolják rajta a területet.
– A gát pedig ott van.
Shephard röviden tanulmányozta a térképet, majd felnézett.
Az ég kezdett sötétedni, pár óra múltán beáll az éjszaka.
– Akkor indulás. Majd a Cavanaugh-hegy tetején pihenőt tartunk.
Miután Bronson összehajtogatta a térképet, ismét útra keltek.

– Mindenki, azonnali visszavonulás. Elvesztettük a nyomkövetést a szektorban. Majd legközelebb elkapjuk őket.
– „Nyomkövetés.” Tehát tényleg van valamijük, amivel figyelni tudnak minket.
A páros immár a liften kívülről figyelte, ahogy az egyetlen ott állomásozó katona sietve indult a találkozási pont felé, bárhol legyen is az.
– Jobb, ha mihamarabb elérjük azt a laboratóriumot.
– Szerintem pedig inkább le kellene táboroznunk éjszakára.
Ginára hirtelen rászakadt a fáradtság.
– Hát… Igazad lehet. De hol? Ez a hely túlságosan csapdaszagú.
– Valami zárt helyen, nem túl sok bejárattal.
Gordon észrevett valamit azon a helyen, ahol a katona őrködött, és úgy döntött, megnézni, maradt-e ott valami használható. Néhány kilenc milliméteres tárat talált, valamint egy kis ládát, benne pedig három, tökéletes állapotban levő fali aknát.
– Itt van a riasztócsengőnk.
Átfésülték a területet, a legmegfelelőbb helyet keresve.
– Valahol, közel a kijárathoz, ahol az ellenségnek át kell haladnia, de ahová nekünk már nem feltétlenül kell visszatérnünk…
Egy kisebb iroda tökéletes helynek tűnt.
Pontosan a még tovább felfelé vezető lift mellett, annak az irodának ajtaja volt az egyetlen a folyosó ezen a szakaszán. Miután gondosan élesítették, és egymás alatt elhelyezték a három aknát úgy, hogy biztosan ne jöhessen át rajtuk senki, a páros végül belépett az irodába.
Gordon azonnal letelepedett a földre, arccal az ajtó felé. A HEV majdnem egy ágyhoz hasonlóan kényelmessé tudta tenni a kemény, szőnyeggel fedett padlót. Ugyan mégsem lett volna teljesen ágy, de Gina és ő így azért tud majd aludni.
– Enyém az első őrség.
– Jó… – mondta Gina, majd áthúzódott a szoba másik felébe, és szintén leült, gondosan elfordulva Gordon felől.
– Kuc, kuc – piszkálódott a hang a fejében, – mindig igyekszel félrehúzódni.
– Fogd be! – kiáltott gondolatban a hangra, majd becsukta a szemét, és várta, hogy az álom rátaláljon. Nem tartott sokáig: miután az összes gondolatát belapátolta agyának abba a csücskébe, ahol sejtése szerint a hang is lakozott, azonnal beköltözött a helyükre a kimerültség… Vagy csak a HEV altatója lett volna az oka, amit, legalábbis mintha úgy látta volna egy pillanattal elalvás előtt, a ruha beadott neki?

Gina lenézett a kezeire. Sápadt rózsaszínűek voltak, ami általában az olyanokra volt jellemző, akik nem napoztak túl sokat. És ő eléggé szobában ülő típus volt. De akkor is, ezek voltak a kezek, amiket mindenfélére használt: ezekkel cipelt, ezekkel ütött meg embereket, és ezekkel igyekezett visszatartani könnyeit, mikor kudarcot vallott.
És immár harmadszor vallott kudarcot sorozatban. Matematikából, és elektronikából is. Kiütötte Mike-ot, legutóbbi barátját, mert béna alak volt. Felképelte Kent, a legutolsó előtti barátját, mert egy disznó volt. Aztán rájött, minden férfi ilyen. Mindegyik vagy béna, vagy egy disznó.
Vegyük például azt a Kleiner nevű professzort… Középszerű eredményei ellenére egyre érdeklődött iránta, leveleket írt, azt tudakolta, hogy van, hogyan érez. Mintha ő nem tudta volna, mit forgat a fejében. Disznó. Az a fickó pedig, aki mindig ott volt vele, a pártfogoltja, vagy ki… Béna alak.
Most már belefáradt. Nem egyszerűen csak szomorú volt, hanem dühös a világra, a saját életére, mindenre. Tudta, nem könnyű dolog árván felnőni, és talán inkább meg kellett volna halnia a szüleivel együtt abban az átkozott balesetben. Ezzel a gondolattal lépett egyet előre. Utolsó kísérletet téve arra, hogy legalább valaki viccesnek találja, kitárta karjait, és lehunyta a szemét, mielőtt újabbat lépett volna előre.
Húsz emelettel alább minden fájdalom nélkül csapódott a földhöz.

Felébredt, és boldogabbnak érezte magát. A túlvilág csak nem lehet olyan rossz, mintha le kellett volna élnie élete maradékát. Azután meglátta a buborékokat. És minden eszébe jutott. És meghallotta a hangot. Egy nemtelen, hangsúlytalan gondolatmintát tapasztalt, szavakat, amelyek nem az ő elméjében születtek.
– Üdvözöllek újra itt, Gina.
Ne… Még mindig a saját testében volt… Még mindig a saját elméjében volt…
– Gina?
– Nem… Nem. NEM!
– Gina?
– NEEEEEEM!
Gordon mellett ébredt fel, aki annyi idő alatt, míg ő befejezte a kiáltást, felállt, és odament hozzá. Ő egyelőre csak reszketett és vacogott.
– Minden rendben? – kérdezte Gordon.
– Igen… Igen… – mondta a nő, majd felnézett rá. Megnézte másodszor, és harmadszor is. Most, hogy az emlék felbukkant benne…
– Gordon, nem ismersz te egy professzort… Kleiner, azt hiszem?
– Kleiner? Dehogynem! Ő volt az egyik legjobb professzorom az MIT-n. Az ő irányítása alatt doktoráltam.
– Tényleg?
– Te is ismered? – kérdezte Gordon leülve.
– Hát… Először azt gondoltam, valami disznó alak, de hát olyan fura módon érdeklődött irántam.
– Na álljunk csak meg… GA! Hát ezt jelentette! Te vagy az!
– Én? Miről beszélsz?
– Tudod, néha véletlenül hallottam egy-egy beszélgetését. Mindig is egyik kedvenc diákjának számítottam, így aztán szinte állandóan a közelében voltam. Egy ilyen alkalommal beszélt egy bizonyos „GA”-ról. Igen… Aztán megtudtam, hogy itt dolgozik, és hogy ezt az egészet valahogy ő csinálta velem. Az utolsó szavai azok voltak, találjak meg egy nőt… És mondjam meg neki, hogy még mindig szereti, ahogy engem is szeretett. Nem értettem, mire gondolt.
– De én értem. Kleiner csinált belőlem GRS-t. Elfojtottam az emlékeket… De most már emlékszem, láttam őt ott a laborban, miközben a GRS-műtéteket végezték rajtam.
Gordon mindig remélte, nem fajulnak idáig a dolgok. Még az orra előtt kiteregetett bizonyítékok ellenére is reménykedett abban, egyszerűen csak becsavarodott. De most már nem áltathatta tovább magát.
– Akkor én szintén GRS vagyok.
– Ahogy gyanítottam.
– De valamiért nem vagyunk teljesen egyformák. Neked nincs hang a fejedben.
– Az tényleg nincs. De Shephard szerint a GRS-ek ritkák. Ki tudja, talán nincs is két teljesen egyforma.
– Igaz, ki tudhatja… De, Gordon…
– Igen?
– Köszönök mindent.
– Nincs mit – mondta Gordon, majd ásított egyet.
– Most már menj aludni. Nekem úgyis elment tőle a kedvem.
– Ugyan, kibírom.
– Nem, komolyan mondom. Túlságosan feszült vagyok.
– Ha ragaszkodsz hozzá… De elég korán van még, úgyhogy ébressz csak fel, ha újra fáradtnak érzed magad. Jó éjt.
Gina előhúzta rohampuskáját, és leült a szobában középtájt, ahonnan szemmel tarthatta az egyetlen bejáratot. Hét, legfeljebb nyolc körülre tervezték a felkelést, és most még csak tizenegy múlt egy fél órával. Rengeteg ideje lesz töprengeni.
Vetett egy pillantást Gordonra, aki mostanra már el is aludt.
– Ő… Ő volna az Egyetlen?
– Gina. Te is tudod, hogy az az egész „Egyetlen” duma csak süketelés volt.
– Akkor miért? – töprengett tovább a lány.
– Mert… Te és én annyira hasonlítunk. Mikor először olvastam a gondolataidban, megértettem, az, hogy minket kettőnket egyesítettek, alaposan átgondolt döntés volt.
– Úgy érted, te…
– Igen, Gina. Valaha én is éltem. Nem sokra emlékszem, attól tartok, a katonai kiképzésen kívül szinte semmire. De ha volt lelkem, az itt van most veled.
– Értem. Azt hiszem. De akkor is, miért az Egyetlen?
– Az Egyetlen… Az, aki megajándékozna a boldogsággal, aki rendbe hozná a dolgaid. Csak egy eléggé vacak metafora arra, akit szerethetnél. … Csak el akartam érni, hogy ne kövesd el újra azt a hibát, amit egyszer elkövettél már. És amit, amennyire emlékszem, én is elkövettem.
– Nő voltál, vagy férfi?
– Én… Nem emlékszem rá tisztán. Azt hiszem, nő voltam. De ahogy ez az „Egyetlen” szöveg bizonyítja, elég rossz anya vált volna belőlem.
– Hát… A semminél mindenesetre jobb. Ki tudja, talán az a két fickó, akikkel megpróbáltál összefektetni, mégis bevált volna.
– Nem hinném. Nagyon helytelen dolog volt megtenni a részemről… Igazán sajnálom.
– Nos, most most van, az meg akkor volt, nem igaz? Márpedig most a Föld sorsa múlik rajtunk, meg Gordonon, és ha jól sejtem, még csak ötleted sincs, hogyan kezdjünk neki legyőzni azt, ami e mögött az egész mögött áll.
– Igaz, tényleg nincs elképzelésem. De rá fogunk jönni. Nincs más megoldás, csak az, ha rájövünk. És most hadd figyeljek csak én, te pedig aludj egy keveset. Szükséged lesz rá.
Gina habozás nélkül használta ki a kínálkozó alkalmat, és míg teste teljes készenlétben várakozott, elméje megpihent.

← Előző