·f·i· csoport

Francesco „Warzone” Poli: Felezési idő

2. Rendellenes anyagok

– Következő megálló: Vizsgálati Laboratóriumok, C Szektor…
Gordon már türelmetlenül várta, hogy beérjen a munkahelyére. Kevesebb mint két hónapja dolgozott csak itt, de már kétszer sikerült elkésnie. És ez olyasvalami volt, amit a fejesek nagyon nem szerettek.
A biztonsági intézkedések errefelé nagyon szigorúak voltak: egy vonatra bárki, minden különösebb nehézség nélkül felszállhatott, de magától le már senki sem juthatott róla, meg kellett várni, hogy egy biztonsági őr kiengedje az embert. Mindez valószínűleg az olyanok miatt készült, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy megkíséreljenek egy behatolást… Bár hogy hogyan juthatott volna be idegen a komplexumba, az rejtély volt, a létesítmény tíz kilométeres körzetében ugyanis kérdezés nélkül lőttek az illetéktelenekre.
– ‘Reggelt, Mr. Freeman! Úgy látom, késésben van – üdvözölte Alex, az aznap reggeli ügyeletes őr, miután a vonat ajtaján erre rendszeresített nyíláson át elvette és ellenőrizte az azonosítóját.
– Álljon a megfelelő helyre…
Gordon levette a szemüvegét, a retina-letapogató sugara pedig függőlegesen végigpásztázta zöld szemeit.
– Jobb, ha siet, Gordon. Úgy láttam, már nagyon be vannak pöccenve odalent a vizsgálati helyiségben.
Ez nem lepte meg különösebben.
– Ne is mondja…
Gordon végre leszállhatott a vonatról, amit Alex egy gombnyomással elindított visszafelé, majd még mindig futva a C Szektor Rendellenes Anyagok Vizsgálati Laboratóriumának bejárata felé vette az irányt. Tényleg jobban tette, ha sietett. Odabent üdvözölte Masont, a fogadópultnál posztoló őrt, akinek szemmel láthatóan a számítógéppel volt valami gondja – bár neki mikor nem volt? – de többre nem volt ideje, sietett az öltözőbe. Az szintén üres volt, tekintve, hogy már mindenki munkához látott, így csak annyi időre állt meg, míg megszabadult a ruháitól, és az öltözőszekrényébe hajigálta azokat, majd sietett tovább a HEV-k tároló helyiségébe.
Odabent három átlátszó henger állt, mindegyikhez egy-egy pult tartozott, amely hengerek ellenőriztek, töltöttek, és karbantartottak egy-egy HEV-t, mikor azt épp senki sem viselte. Az egyik henger még foglalt volt, a narancs-fekete ruháé.
Gordon nem tudta miért, de úgy tűnt, senki sem kedveli ezt a színt. Azt mondták, balszerencsét hoz, meg egyéb efféle babonás dolgokat.
Gordon azonban tudós volt, így a babonákkal sosem törődött. Megnyomta a nyitógombot, az üveg felemelkedett, így a henger kinyílt, és a HEV megkezdte az indítási folyamatot, minek során eloldotta a biztonsági horgokat. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a ruha egy halommá roskadt össze a padlón, de Gordon csak így tudta magára ölteni.
Amint a fedélzeti számítógép érzékelte a jelenlétét, a horgok köréje záródtak, de igyekeztek a lehető legkényelmesebben tartani. Enyhe bizsergést érzett az ujjbegyein, annak jelét, hogy a ruha letapogatta az ujjlenyomatát, majd egy szintetikus hang, ami, mint azt Gordon megfigyelte, különös módon mindig a viselővel ellentétes nemű volt, üdvözölte őt.
„Gordon Freeman viselő, a HEV IV-es sorozatú, veszélyes környezeti körülmények elleni védelmi rendszer üdvözli önt…” Ezután a szokásos bizsergés következett az arcán, ahogy az energiapajzs beburkolta a fejét, a szája kivételével, hogy az használható maradjon, és a szemüvegét, majd megjelent előtte a HUD.
A ruha már maga is egy erős páncélzat volt, sokkal erősebb, mint azt kinézete alapján sejteni lehetett, és erre jött még a beépített pajzsrendszer, ami beburkolta a teljes páncélt, és a viselő fejét, így az mentes maradhatott mindenféle nehézkes, és, legalábbis így hallotta, drága sisaktól. A páncél- és pajzs-állapotjelző előbb sárgát mutatott, majd ahogy a hang tovább beszélt, zöldre váltottak, névleges működést jelezve. Az egészségi állapota, százalékban kijelezve, a maximumon volt.
„… Legyen nagyon biztonságos napja.”
A ruha ezzel a pillanattal teljesen üzemképessé vált, és végre újra megmozdulhatott.
Futva hagyta el az öltözőket, a ruha szinte láthatatlan, és majdnem teljesen zajtalan szervói sokkal nagyobb mozgási sebességhez segítették, mint amire saját erejéből képes lett volna, ami egyébként jól is jött, tekintve, hogy nem volt vesztegetni való ideje.
Miközben a vizsgálati helyiség felé ereszkedett a lifttel, a hangszórókból egy rövid csendülés, majd utána egy borzalmasan szintetizált férfihang recsegett fel:
– Doktor Freemant azonnal várják a Rendellenes Anyagok laborban.
Tényleg berághattak, ha már a hangosbemondón át kerestetik.
Kiugrott a liftből, és elszáguldott az analizátor másodlagos számítógépei, és az optikai lézer-vezetőpályák mellett, közben üdvözletképpen odaintve barátainak. Már majdnem az ajtóhoz ért, mikor egy számítógépkonzol darabokra robbant, és tüzet fogott csak néhány méterre tőle.
– Válságos ponthoz érkeztünk! – kiáltotta Reines, aki a legközelebb volt a baleset helyéhez, miközben Gordon egyetlen összefüggő mozdulatsorral kapott le egy oltókészüléket a falról, és szórta meg vele az égő konzolt, amiben a ruha jelentős segítségére volt, kiegyenlítve a hirtelen súlypontváltozás hatását. Reines lehiggadva lépett közelebb a konzolhoz, hogy felbecsülje a kárt.
– Csak egy újabb rendszerhiba. Kösz, Gordon.
– Semmi gond, Jack. Később találkozunk.
Gordon nem ijedezett, nem ez volt az első alkalom mióta itt dolgozott, hogy valami elromlott a közelében; az ilyen bonyolultságú felszerelés hajlott arra, hogy előbb-utóbb meghibásodik, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy ez általában inkább előbb következett be, mint utóbb.
Visszatette az oltókészüléket a falon levő töltőegységbe, majd belépett a vizsgálati helyiség vezérlőjébe, épp időben, hogy hallja munkatársai aggódó szavait.
– … Ha nem ér ide tíz percen belül, a végén még kirúgják, vagy… Ah, Gordon! Itt vagy végre; már kezdtünk nagyon aggódni!
– Na végre! Minden rendben?
– Persze. Sajnálom Al, Jim, többiek… Az ébresztőórám úgy döntött, a mai reggelen adja be végleg a kulcsot, és…
– Átkozottul igaz, Gordon, már nem olyanra gyártják az ilyen holmikat, mint régen. Semmi gond, ne aggódj.
A négyfős csapat megnyugodva tért vissza székeikhez, Strykert kivéve, aki Gordon mellett maradt néhány szó erejéig.
– Azért nincs időnk cseverészni; ma egy kicsit el fogunk térni a szokványos eljárásoktól, mert ez lesz a legtisztább Etherthel-minta, amit mindezidáig sikerült beszereznünk, és nem kockáztathatjuk, hogy a legapróbb részletet is elszalasszuk.
Hűha! Etherthel! Hallott már róla, és hihetetlen – vagy inkább misztikus – tulajdonságairól, de még soha nem volt lehetősége saját szemével látni.
– Kicsit eltérünk… Úgy érted, túltöltésre készülünk?
– Hmm… Igen, többek között. Ne aggódj, az a ruha majd gondoskodik a kényelmedről, ahogy az lenni szokott. De most már irány a vizsgálati helyiség, nincs vesztegetni való időnk!
Stryker ezzel a bejárattal szembeni ajtó retina-letapogatójához ment, a letapogató felzúgott, az ajtó pedig feltárult. Gordon, még mindig izgatottan, lesietett a lépcsőn a vizsgálati helyiségbe vivő lifthez.

– Maga mit keres itt? Nincs engedélye!
– Sajnálom, én…
Az őr pisztolyával intett a férfi felé.
– Forduljon háttal a fal felé, a kezeit úgy tartsa, hogy én is lássam!
– Persze, tiszt úr…
Ahogy az őr közelebb lépett, a férfi aktatáskáját meglendítve kiütötte a kezéből a pisztolyt, a második ütéssel pedig bezúzta a meglepett őr gégéjét.
– Ssszeretem ezt a hangot.
A férfi megigazgatta nyakkendőjét, majd belépett az itt tárolt anyagok közé, és olvasni kezdte a tárolókra akasztott címkéket. A felükkel végezhetett, mikor lépteket hallott közeledni a helyiség ajtaja felé.
– … Igen, nem hangzik valami nehéz melónak. Nem tudom, miért kell négyes csoportokban vigyázni ezekre a vacakokra… Nem úgy néznek ki, mintha bármelyik is lábat növesztene, és elsétálna a közeli jövőben…
Három azért már egy kicsit sok lett volna. G gyorsan végignézte a hátralevő címkéket, és megkönnyebbülten kapta fel az egyik tárolót.
– Ha azt nézzük, mi minden van ide berámolva, csoda hogy még nem robbantunk fel mindannyian.
Miközben az egyik őr elkezdte bebillentyűzni a nyitókódot az ajtó melletti konzolon, G megnyomott egy gombot egy kis távirányítón, mire egy narancsszín, gömb alakú energiamező jelent meg előtte. Egy pillanattal azelőtt merült el benne, hogy a három Black Mesa biztonsági őr belépett a helyiségbe.
– … És ne felejtsd el, hogy Bennet már megint jól melléfogott.
– Na igen. Fogadok, hogy előbb-utóbb ki fogják rúgni. A fejesek nem szeretik, ha valaki hibázik, különösen, ha… Hé, ez meg mi a…?

– … Gordonnak nem kell ezt végighallgatnia! Képzett szakértő, és…
Az ajtó szisszenve feltárult, és a két perlekedő gyorsan elhallgatott, ahogy Freeman belépett a vizsgálati helyiség előterébe. Az előtér tulajdonképpen csak egy kis karbantartó helyiség volt, néhány másodlagos monitorral, és két emberrel, akiknek vészhelyzet esetére kellett itt lenniük állandó jelleggel.
– Ah, itt vagy, Gordon. Gyerünk, engedjük be.
Két párhuzamos retina-letapogatás, és a hatalmas, különlegesen megerősített ajtó lassan, zümmögve kinyílt, hogy egy pillanattal később csendben bezáródjon, miután Gordon átlépett rajta. Megint csak egy biztonsági intézkedés, de a berendezés, ami odabent volt, nagyon is igazolta szükségességét.
A vizsgálati helyiség minden tudós megvalósult álma volt: a hatalmas analizátorsugár-emitter a helyiség középpontjában állt, helyesebben nyúlt alá a plafonról, ami jóval több mint tíz méter magasságban húzódott, és majdnem fele ekkora átmérőjű volt.
Működés közben igazán impozáns látványt nyújtott, Gordon mindig nagyon izgalmasnak találta az analizátor fényeit, az egész mintha egyfajta élőlény lett volna, ahogyan az elképzelhetetlenül fejlett számítógépes technológia hihetetlen precizitással vizsgálta át az alatta elhelyezett anyagot.
A hatalmas berendezés persze jelen pillanatban nem működött, halvány, már-már ijesztő, vörös fény töltötte be a helyiséget, megvilágítva a falakat, az analizátor vezérlőpultját, és az anyagliftet.
Csikorgó hang vonta magára Gordon figyelmét, valahonnan fölüle és mögüle, ami hamarosan Stryker hangjává változott, aki a megerősített sugárzásvédő ernyő mögötti vezérlőből beszélt hozzá.
– Próba… Próba… Rendben, Gordon, Jimnek most szóltak, hogy valami gond volt az anyag-előkészítőben, ezért vagy tíz percet csúszni fogunk. De amíg várunk, gondoltuk, akár be is fűthetnénk az analizátort. Kezdhetjük a szokásos indítási eljárást, ha készen állsz.
Gordon leült a konzolhoz, és megkezdte az indítási eljárást. Az egész, legalábbis egy olyan képzettségű tudósnak, mint ő, nem volt több mint megfelelő sorrendben megnyomni néhány gombot, és megvárni, hogy a megfelelő fények zöldre váltsanak.
És pontosan ezt is tette, miközben Stryker a szokásos módon jelentette az eljárás folyását. Minden rendben, zökkenőmentesen haladt…
Pedig valami mégsem volt rendben. Nem tudta, mi lehet az; az érzés lassan ébredt fel agya hátsó zugában, és onnan kúszott előre, behatolva tudatos gondolatai közé.
Mintha az „Etherthel” szó visszhangzott volna a fejében.
Etherthel.
Etherthel.
Etherthel.
– Valami baj van, Gordon?
– Ehm… Nem, semmi az égvilágon. Sajnálom.
Pedig hazudott: azért torpant meg, mert úrrá lett rajta a rémület. De hogy mitől félt, azt maga sem tudta.
Etherthel.
Etherthel.
Etherthel!
Biztosan nem visszhang volt. És mintha egyre hangosodott volna.
Kellemetlen érzések közepedte folytatta a munkát, és a hatalmas berendezés lassan életre kelt körülötte. De a hang nem tágított, egészen addig, míg a protontöltés-mérő felső kondenzátorainak rotorja fel nem pörgött.
Úgy múlt el, ahogy jött, de akkor is… Mi történt vele az imént? Mintha valamiféle előjel lett volna, egy hatodik érzék, ami azt súgta neki, hogy… Tartsa távol magát az Ethertheltől? De miért? És miért szűnt meg az érzés, mikor a rotor végül felpörgött? Gordon egyik kérdésre sem talált ésszerű választ. És ha nincs ésszerű válasz, akkor nincsenek konkrétumok; márpedig ő tudós volt.
„Ha bizonyítani tudod, igaz. Ha nem tudod, nem az.”
Márpedig ő így látta a világot; és a világ maga is így működött. A mottót ismételgetve dolgozott tovább, miközben Stryker újabb jelentései hallatszottak, és a berendezés teljes energiára kapcsolt.

– Ne vesztegessük az időt, G. Kezdjen hozzá.
A tárolót elhelyezték a hatalmas berendezésben. Tíz perc, és ez az összes problémájukra végleges megoldást jelent majd.
– A destabilizáció megkezdődik, három… kettő… egy…
A felső rotor lassan forogni kezdett…

Úgy tíz perc telt el, és az anyagnak továbbra sem volt semmi nyoma. Gordon lassan összeszedte magát hirtelen támadt rettegésrohama után, de még mindig nem volt teljesen nyugodt a dolog miatt; a berendezést nem lehetett túl sokáig üzemben tartani, még túltöltés nélkül sem.
Újra felnézett, és megállapította, hogy a látvány, még aggodalma szűrőjén át is, ugyanolyan csodálatos, mint máskor: a három ovális, majdnem teljesen sík felület, amelyek tulajdonképpen a felső kondenzátorok voltak, úgy százas percenkénti fordulatszámmal pörögtek, miközben a protontöltés-mérő vadul küldözgette ezerszínű villámait a letapogatási fókuszba, amit hamarosan a fő vizsgálósugár szédítően bámulatos kék nyalábja is elér majd. A gyorsan forgó rotorok nagy zajt csaptak, de Stryker hangját így is kihallotta belőle.
– … Felső kondenzátorok töltöttsége kilencvenkilenc százalék, és…
A hangszóróból ekkor egy rövid időre csak zúgás hallatszott, ahogy az interkom néhány másodpercre kikapcsolt, majd újra életre kelt:
– Jó hírek, Gordon. Úgy látszik, sikerült végre kitakarítaniuk azt a szemétdombot odalent a tárolóban. A minta most már hamarosan megérkezik.
Ez tényleg jó hír volt. Túl akart már lenni ezen az egészen, amilyen gyorsan csak lehet. Akár hitt ebben az egész hatodik érzék-dologban, akár nem, nagyon nem volt ínyére, amit érzett az imént. Az analizátor elérte a teljes töltést, és kevesebb, mint egy perc múltán már túltöltésben lesz.
Ez egy eléggé nehezen magyarázható állapot, gondolta, miközben megpróbálta elhessegetni magától aggodalma maradékát is, nagyon távolról valami olyasmi, mint amit még a kilencvenes években műveltek az akkori PC-kkel: ha az ember túlhúzta őket, nagyobb teljesítményre voltak képesek, de ha nem vigyázott eléggé, hamarosan dobhatta a szemétre az egész gépet.
Ekkor az anyaglift biztonsági rácsának négy sarkán levő jelzőfény villogni kezdett.
– Úgy tűnik, megjött a minta, Gordon. Próbáljunk minél gyorsabban végezni ezzel…
Még Stryker hangja is némiképp aggodalmasnak hangzott. Gordon kíváncsi lett volna, hogyan éreznek erről az egészről a vezérlőben levő társai… De persze tudta a választ: csak a jó öreg rettegés tért vissza még egy kicsit, és a többiek odakint teljesen normálisan, biztonságban érzik magukat, mint ahogy minden normális és biztonságos is volt.
A védőrács leereszkedett, egészen a padlószint alá, miután a lift megállapodott a helyén, rajta az Etherthelt tartó targoncával. A hatalmas berendezés elérte a túltöltést, a felső rotorok, immár haszontalanná válva, megálltak, és a vezérlőből megint megkezdődött a litánia.
Az Etherthelt leginkább gyönyörűnek lehetett mondani, ahogy piramis alakúan, lágy fénnyel ragyogva ott nyugodott a targonca fogóiban, szinte türelmetlenül várva, hogy kielemezzék végre. Gordon számára azonban jelen állapotában magának a Sátánnak a földi megtestesülése is lehetett volna. Egyszerűen vacogott a félelemtől, miközben igyekezett rávenni magát, hogy megközelítse a targoncát. Csak egy lökés, egyetlen erős lökés az analizátor felé, és már túl is van rajta. Egyszer, s mindenkorra.
Sikerült egy újabb lépést tennie előre.
– Gordon, mi van ma veled? Már megint a nőkön jár az eszed?
– N… Neem, csak…
Nagy levegőt vett, áttörte félelme előtte feszülő hártyáját, és a megpróbáltatástól zsibbadt aggyal megragadta a targonca fogantyúját, majd még mindig lehunyt szemmel tolni kezdte az analizátor sugara felé. Összpontosítását egy pillanatra Stryker hangja zavarta meg.
– Gordon, azt hiszem… Nem, semmi. Jócskán a határokon belül volt. Folytasd csak.
Már-már emberfeletti elszántsággal tovább nyomult előre, és az anyagminta végre érintkezett a sugárral.
Gyorsan hátra is lépett, még mindig természetellenes rémülettel, és az analizátort figyelte. Furcsa volt; a sugárnak pontosan a mintára kellett volna esnie, ám e helyett körülfolyta, és a padlóba áramlott a fókuszpont alatt. Elég fura egy analízis, legalábbis őt ilyesmire sosem képezték ki.
– Egy pillanat, Gordon, ez meg mi a…? Irgalmas Isten!
Gordon gondolatai megakadtak, és egy pillanatra még félelme is elszállt, mikor az analizátor sugara megváltoztatta áramlásirányát, és eltalálta az egyik felső kondenzátort, színpompás szikraeső és fülsiketítő robbanás kíséretében szilánkokra tépve azt.
– Ne! Vissza kell fordítanunk…
– Leállni! LEÁLLNI!
– Nem tudunk leállni?
– Hogyhogy nem tudunk leállni? A vészhelyzeti eljárást, azonnal!
A vezérlőben levők nyilvánvalóan eszeveszetten próbálkoztak. Gordon viszont zavart volt, és mozdulni is képtelen, mikor a padló rázkódni kezdett.
– Megkísérelni a leállást! Újra! ÚJRA!
Valami nagyon rossz dolog történt, mert végül még a hangosbeszélő is megreccsent:
– Tömeges rendszerhibák a C Szektorban! Ismétlem: tömeges rendszerhibák a Cééé Szeeeee…
A hang lelassult, majd végleg elhallgatott.
A rázkódás egyre erősödött, Gordon elesett, és a vezérlőkonzolba verte a fejét. Egyre inkább összezavarodott, ahogy látása elhomályosult. Azt azért látta, hogy az Etherthel mintából indulva zöld fénysugarak szelik át a levegőt, és látszólag véletlenszerűen verődnek vissza a falakról.
– Istenem… Mi a pokol folyik itt…?
Az egyik sugár egyenesen áttörte a vezérlő pajzsát, az ott tartózkodók kiáltásait alig lehetett kihallani a sugár érintése nyomán felrobbanó berendezések zajából. A másik két kondenzátor is felrobbant, ahogy a sugarak végül mintha valamilyen mintába rendeződtek volna: elkezdtek visszaverődni a falakról, az egyik csak centiméterekkel kerülte el Gordont, és újra megérintették a vizsgált mintát a sorozatos robbanások közepedte. Pillanatok múltán már a sugarak legtöbbje visszaverődött a mintára, ami fölött egy nagy zöld gömb formálódott ki, és indult növekedésnek. A robbanások mintha megszűntek volna Gordon számára, már nem látott mást, csak a gömböt. Hipnotikus hatása volt, egészen olyan, mintha…
Azután Gordon meggyötört tekintete előtt elsötétült a világ.

Gordon a bíborral csíkozott égre bámult. Csodálatos volt, de mégis: a Föld melyik táján lehetett? Körülnézett: valamilyen kertfélében feküdt, legalábbis ő annak gondolta. Úgy tűnt, mindent valami fura, lágynak tűnő rózsaszín nyálka borít. Hamarosan rájött, hogy egy sekély mélyedésben fekszik a földön, ami szintén nyálkával van tele.
Valahonnan messziről mintha kutyaugatást hallott volna. Egyre furcsább.
Lenyúlt a nyálkatócsába, hogy talpra küzdje magát, minek következtében egy rózsaszín, balkezes kesztyűre tett szert. Ruhájának HUD-ja bioveszély-jelet villantott fel neki, jelezve, hogy a kinti levegő mérgező, és a ruha szűrőrendszere üzemel. Lélegzetvételei természetellenesen zajosak voltak, ami megerősítette ezt a tényt.
Mennyi ideje lehet már itt?
Mennyi ideig maradhat még, mielőtt a ruha légszűrője kileheli a lelkét, és azt a belélegezhetetlen akármit kell kipróbálnia, ami a hely levegőjét alkotja?
Körbefordult, hogy jobban szemügyre vehesse a környezetét. A hely nem hasonlított semmire, amit valaha is látott, ám valahogy mégis ismerősnek tűnt… Mintha egy régi álomból származott volna, de nem tudta pontosan felidézni.
Közelebb ment a kertet övező egyik falhoz. Az azon levő nyálka nem folyékony volt, mint a tócsa, amiben korábban feküdt, hanem kemény. Nagyon is kemény. Óvatosan megütötte, de semmi reakciót nem vett észre. Bármi volt is ez az anyag, itt olyan keménnyé vált, mint a kő.
– Nagyszerű, Gordon. És most mi a pálya?
A szeme sarkából ekkor zöldes ragyogást vett észre, mire megfordult, így egy zöld gömböt láthatott meg, vagy egy méterre a talaj fölött lebegni. Fura.
Megérintette, az pedig felrobbant, és ismét ráborult a sötétség.

Gordon egy barlangban tért magához, legalábbis valamiben, amit ő barlangnak gondolt, ugyanis majdnem teljes sötétség vette körül. A bioveszély-jel kitartóan virított.
Felállt, és azonnal hangok ütötték meg a fülét bal felől. Tehát legalább itt is van valamiféle légkör, ha igaz. Hallgatózni kezdett, a hangok pedig mintha erősödtek volna. Hamarosan egyfajta torz nevetésként azonosíthatta őket.
A tetőtől talpig fémmel borított lény szinte a semmiből jelent meg előtte, és visszalökte a földre.
Miközben Gordon szédülten, és ijedten próbált a lényre összpontosítani, az leeresztette karjait, az ujjai majdnem a kivehetetlen talajt érintették. Elektromos kisülések kezdtek áramlani a talajból a lény felé, ami hirtelen felemelte karjait. A kisülések ereje megnőtt, a lény pedig Gordonra mutatott. Az utolsó kisülés egyenesen átszáguldott rajta, legalábbis neki úgy tűnt, mielőtt a világot újra elnyelte a sötétség.

← Előző Következő →