Marc Laidlaw

Harmadik episztola

Drága Játkos!

Remélem, ez a levél jó egészségben talál. Már hallom is a panaszkodásodat: „Gertie Fremont, ősidők óta nem hallottunk felőled!” Nos, ha van kedved mentségeket hallgatni, azokból van bőven, a legnagyobb közülük az, hogy más dimenziókban voltam meg miegyéb, így képtelen elérni téged a szokásos módokon. Ez volt a helyzet tizennyolc hónappal ezelőttig, amikor jelentős változást éltem meg körülményeimben, és átkerültem e partokra. Az azóta eltelt időben volt néha alkalmam gondolkodni azon, hogyan lehetne a legjobban leírni a közbeeső éveket, hallgatásom éveit. Először is, bocsánatot kérek a várakozásért, és ezt letudva sietek végre elmagyarázni (habár röviden, gyorsan, és nagyon kevés részlettel) az előző (e helyütt Második episztolaként hivatkozott) levelemben leírtakat követő eseményeket.

Kezdésképp, ahogy talán fel tudod idézni előző levelem záró bekezdéseiből, Elly Vaunt halála mindünket megrázott. A Kutató és Felkelő csapat megtöretett, képtelen lévén megbizonyosodni róla, mennyi kerülhetett veszélybe terveinkből, és hogy egyáltalán van-e értelme folytatni mindannyiunk szándéka szerint. És mégis, Elly temetése után megtaláltuk az erőt és bátorságot újra összegyűlni. Bátor fia, a rendíthetetlen Alex Vaunt erősen hitte, hogy folytatnunk kell, anyja kívánsága szerint. Nálunk voltak az antarktiszi koordináták, amiket Elly régi asszisztense, dr. Jerry Maas továbbított, amelyekről úgy véltük, az elveszett luxus-tengerjáró, a Hyperborea helyzetét jelölik. Ellynek erős meggyőződése volt, hogy a Hyperboreát el kellene pusztítani ahelyett, hogy hagynánk a Különállás kezére jutni. Csapatunk más tagjai nem értettek egyet vele, úgy vélve, hogy a Hyperborea rejtheti a felkelés sikerének kulcsát. Akárhogy is, a vitának nem sok jelentősége volt, míg meg nem találtuk a hajót. Ezért, rögtön dr. Vaunt búcsúztatása után, Alex és én hidroplánra szálltunk és elindultunk az Antarktisz felé, nyomunkban egy sokkal nagyobb támogató csapattal, főként katonákkal, egy másik szállítóeszközön.

Még mindig nem világos előttem, pontosan mi okozta kis légi járművünk lezuhanását. Az azt követő órák, amelyeket egy hóviharban a fagyott pusztaságon átkelve töltöttünk, szintén csak homályos kuszaság; rossz érzéssel felidézettek és alig meghatározottak. A következő dolog, amire tisztán emlékszem az, amikor végre megközelítettük a dr. Maas által adott koordinátákat, ahol a Hyperboreát reméltük felfedezni. Amit helyette találtunk, az egy összetett, megerősített, a különállási technika minden baljós ismertetőjegyét mutató létesítmény volt. Egy nagy, nyílt jégmezőt vett körül. Magának a Hyperboreának nem volt nyoma… legalábbis elsőre. De ahogy lopva behatoltunk a Különállás létesítményébe, észrevettünk egy visszatérő, különösen koherens sarkifény-jelenséget; mintha egy óriási hologram erősödött és halványult volna a szemünk előtt. Ez a bizarr jelenség először egy hatalmas különállási lencserendszer által okozott hatásnak tűnt, de Alex és én hamarosan rájöttünk, hogy amit látunk, az valójában maga a Hyperborea luxushajó, ki- és beúszva a létezés határán a különállási berendezések fókuszában. Az idegenek azért emelték építményüket, hogy tanulmányozzák a hajót, és megszerezzék azt, amikor materializálódik. Amiket dr. Maas adott, azok nem annak a helynek a koordinátái voltak, ahol a hajó található volt, hanem ahová érkezését előrejelezték. A luxushajó ki-be oszcillált a valóságunkba; impulzusai fokozatosan stabilizálódtak, de nem volt rá garancia, hogy hosszú időre, vagy egyáltalán bármennyire megállapodik majd. Úgy határoztunk, megfelelő helyzetbe kell jutnunk, hogy abban a pillanatban a fedélzetére lépjünk, amint teljesen fizikaivá vált.

Ekkor rövid időre fogságba ejtettek minket; nem a Különállás, mint amitől először tartottunk, hanem korábbi nemezisünk, a megalkuvó és kétszínű Wanda Bree pribékjei. Dr. Bree nem olyan állapotban volt, amilyenben legutóbb láttuk, amivel azt akarom mondani, hogy nem volt halott. A Különállás valamikor elmentett egy korábbi verziót a tudatából, és fizikai pusztulásakor e tartalék személyiséget beleírták egy hatalmas meztelen csigára hasonlító biológiai sablonba. A Bree-csiga, habár viszonylagos hatalmi pozíciót foglalt el a Különállás hierarchiájában, látni valóan ideges volt és félt, különösen tőlem. Wanda nem tudta, hogyan halt meg előző inkarnációja, az eredeti dr. Bree. Csak azt, hogy én voltam érte a felelős. Ezért a csiga nagy óvatossággal bánt velünk. Mégis, hamarosan bevallotta (sosem lévén képes sokáig csendben lenni), hogy maga is a Különállás foglya. Nem lelte örömét jelenlegi groteszk létezési formájában, és könyörgött nekünk, hogy vessünk véget életének. Alex úgy vélte, a gyors halál jobb, mint amit Wanda Bree érdemel, de én a magam részéről éreztem egy cseppnyi szánalmat és együttérzést. Lehetséges, hogy mikor Alex nem látta, tettem valamit a csiga végzetét siettetendő, mielőtt tovább haladtunk.

Nem messze onnan, ahol dr. Bree feltartóztatott minket, megtaláltuk az egy különállási vallatócellában tartott Jerry Maast. Mint az elképzelhető, Jerry és Alex között feszült volt a viszony. Alex Jerryt hibáztatta az anyja haláláért… aminek híre letaglózta az erről most először halló Jerryt. Jerry igyekezett meggyőzni Alexet, hogy mindvégig az ellenállást szolgáló kettős ügynök volt, és csak azt tette, amit Elly kért tőle, pedig tudta, ezzel azt kockáztatja, hogy társai, mi mindannyian, árulónak tekintjük őt. Engem meggyőzött, Alexet kevésbé. De gyakorlatias nézőpontból dr. Maasra voltunk utalva, mivel a Hyperborea koordinátái mellett olyan rezonanciakulcsokkal rendelkezett, amelyekre szükség volt a luxushajónak teljesen a mi létsíkunkba hozásához.

Összetűzésbe keveredtünk a Különállás egyik kutatóállását védő különállási katonákkal, majd dr. Maas behangolta a Hyperboreát pontosan azokra a frekvenciákra, amelyek szükségesek voltak annak egy (rövid) időre koherenciába hozásához. A rendelkezésünkre álló kevés idő alatt a hajó fedélzetére siettünk, ismeretlen számú különállási ügynökkel szorosan a nyomunkban. A hajó csak rövid időre vált koherenssé, majd oszcillálása folytatódott. A katonai erősítésünk számára, ami épp akkor érkezett meg és bocsátkozott csatába a Különállás erőivel, amikor újfent rögzítetlenné válva visszapattantunk az univerzumok közé, már túl késő volt.

Ami ez után történt, azt még nehezebb elmagyarázni. Alex Vaunt, dr. Maas és jómagam igyekeztünk irányítás alá vonni a hajót; az energiaforrását, a vezérlőtermét és a navigációs központját. A luxushajó történelme nemlineárisnak bizonyult. Évekkel korábban, a Különállás inváziója során, egy korábbi tudományos csoport különböző tagjai, akik a huron-tavi Méreges Sziget Kutatóbázison egy szárazdokkban álló tengerjáró hajó törzsében dolgoztak, egy általuk Csizmahúzó Készüléknek nevezett berendezést szereltek össze. Ha az a terv szerint működik, elég nagy mezőt bocsátott volna ki a hajó beburkolásához. Ez a mező maga aztán azonnal el tudott volna utazni bármely választott célpontba anélkül, hogy át kellene haladnia az őket elválasztó téren. Nem volt szükség be- és kilépési portálra, vagy bármilyen egyéb berendezésre; mindent önmaga tartalmazott. Sajnos a készülék sosem volt tesztelve. Ahogy a Különállás a Kilencórás Armageddonba taszította a Földet, az idegenek megszerezték legfontosabb kutatólétesítményeink irányítását. A Hyperborea személyzete, nem lévén más vágyuk, mint meggátolni, hogy a hajó a Különállás kezére jusson, kétségbeesésből cselekedett. Bekapcsolták a mezőt és a legtávolabbi pont felé lendítették a Hyperboreát, amit célba tudtak venni: az Antarktisz felé. Amivel nem voltak tisztában, az az volt, hogy a Csizmahúzó Készülék a tér mellett az időben is mozgott. És hogy nem volt korlátozva sem egyetlen időre, sem egyetlen térre. A Hyperborea és aktiválásának pillanata szétnyúlt tér és idő mentén, a Kilencórás Armageddon szinte feledésbe merült Huron-tava és az antarktiszi jelen között; feszesre húzódott, mint egy rugalmas szalag és rezgett, kivéve ott, ahol a hossza mentén továbbra is találni lehetett olyan pontokat, mint a harmonikus pontok egy rezgő gitárhúron. Az egyik ilyen harmonikus pont volt az, ahol a fedélzetre léptünk, de a húr kiterjedt előre és hátra, időben és térben is, és hamarosan mi magunk is széthúzódtunk minden irányban.

Az idő zavarossá lett. A hídról nézve láttuk a Méreges Sziget szárazdokkját a teleportálás pillanatában, épp amikor a Különállás erői megközelítik szárazon, vízen és levegőben. Ugyanakkor láttuk az Antarktisz pusztaságát, ahol barátaink harcoltak, hogy eljussanak a változékony Hyperboreához, továbbá láttunk pillanatokat más világokból, talán valahol a jövőben, vagy akár a múltban. Alexben nőtt a meggyőződés, hogy a Különállás egyik, más világoknak a miénkhez hasonló megszállására szolgáló központi gyülekezőterületét látjuk. Közben folyamatos csatát vívtunk szerte a hajóban, különállási erőktől üldöztetve. Küzdöttünk helyzetünk megértéséért, és hogy egyetértésre jussunk abban, mitévők legyünk. Meg tudnánk változtatni a Hyperborea útirányát? Futtassuk zátonyra az Antarktiszon, lehetőséget adva társainknak annak tanulmányozására? Pusztítsuk el mindenkivel a fedélzeten, magunkat is beleértve? A zavarba ejtő és paradoxonokat okozó időhurkok miatt, amelyek buborékok módjára haladtak át a hajón, képtelenség volt összefüggő gondolatokat fenntartani. Úgy éreztem, megbolondulok, hogy mind megbolondulunk, szembesülve önmagunk miriádnyi verziójával azon a hajón, ami félig kísértethajó, félig rémálomszerű bolondokháza volt.

Végül minden egy választássá szűkült le. Jerry Maas amellett érvelt, ésszerűen, hogy meg kellene mentenünk a Hyperboreát, és elvinni az ellenállásnak, hogy intelligens sorstársaink tanulmányozhassák és kiaknázhassák erejét. Alex viszont emlékeztetett rá, hogy megesküdött, tiszteletben tartja anyja azon követelését, hogy semmisítsük meg a hajót. Kiötlött egy tervet, hogyan állítsuk be a Hyperboreát önmaga elpusztítására, miközben belevezetjük a Különállás inváziós központjának szívébe. Jerry és Alex vitatkoztak. Jerry legyűrte Alexet és partra futtatta a Hyperboreát, felkészülve a Csizmahúzó Készülék kikapcsolására és a hajó jégre tételére. Aztán lövést hallottam, és Jerry összeesett. Alex, vagy inkább a fegyvere, mindannyiunkról döntött. Dr. Maas halála az öngyilkos ugrás mellett kötelezett el minket. Alex és én komoran élesítettük be a Hyperboreát, egy időutazó rakétát hozva létre, és a Különállás parancsnoki központjának szíve felé kormányoztuk azt.

E ponton, mint annak hallatán kétségtelenül meg sem fogsz lepődni, felbukkant egy bizonyos Baljós Figura, a csúfondáros bajkeverő, Mrs. X képében. Most az egyszer nem nekem, hanem Alex Vauntnak jelent meg. Alex gyermekkora óta nem látta a titokzatos tanítónénit, de azonnal felismerte őt. „Most gyere szépen velem, sok leendőnk van másmikor”, mondta Mrs. X, Alex pedig vele tartott. Követte a különös, ősz hajú hölgyet, ki a Hyperboreáról, ki a valóságunkból. Számomra nem volt kapóra jövő, nyitva tartott ajtó, csak egy kuncogás és egy sanda pillantás. Egyedül maradtam, a fegyverré alakított luxustengerjárón utazva egy különállási világ szívébe. Erős fény ragyogott fel. Kozmikus pillantást vethettem egy ragyogóan fénylő Dyson-gömbre. Tudatomban egy pillanatra kivirágzott a Különállás erejének hatalmassága, küzdelmünk hiábavalósága. Mindent láttam. Legfőképp azt, hogy a Hyperborea, a legerősebb fegyverünk, sziporkázó gyufafejnél is kevesebbet számít majd, amikor felrobbantja magát. Ami pedig belőlem marad, még annál is kevesebb lesz.

És pontosan ekkor, mint azt már bizonnyal előre láttad, a dörgőlábúak is félrehúzták saját pepita valóság-függönyüket, benyúltak, ahogy tették korábbi alkalmakkor, majd kicsippentettek és félreraktak engem. Épp csak megláthattam, ahogy a tűzijáték megkezdődik.

És most itt vagyunk. Említettem visszatérésemet e partra. Kacskaringós utazás volt olyan vidékekre, amelyeket valaha ismertem, és meglepő volt látni, mennyire megváltozott a táj. Elég idő telt el, hogy csak kevesen emlékezzenek rám, vagy hogy mit mondtam, amikor legutóbb beszéltünk, vagy hogy pontosan mit reméltünk elérni. Mostanra az ellenállás vagy elbukott, vagy sikerrel járt, de nem nekem köszönhetően. A régi barátok elnémíttattak, vagy lemorzsolódtak. Már nem ismerem, vagy nem ismerem meg, a kutatócsoport tagjainak többségét, bár úgy vélem, a lázadás szelleme fennmaradt még. Arra számítok, te nálam jobban tudod a megfelelő lépést, és rád bízom a megtételét. További levelekre e dolgokat illetően tőlem ne számíts; ez a legutolsó episztolám.

Barátod a végtelen véglegességben,
Dr. Gertrude Fremont

 

A fenti írás eredetije 2017. augusztus 25-én jelent meg a szerző, Marc Laidlaw hivatalos weboldalán.
Mr. Fusion fordítása